Az 1994-ben indult miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban alapvető célkitűzés a másokért élő teljes ember nevelése, aminek központi eleme a lelki és közösségi nevelés. Iskolai lelkinapok a kezdetek kezdetétől jelen voltak. A struktúra és a stílus organikusan fejlődött hol apróbb, máskor nagyobb lépésekben. A rendszeres reflexió segített, hogy a szükségletekre reagálva, az apró lehetőségeket is figyelembe véve folyamatosan alakuljon lelkinapos kultúránk.
Ádám János jezsuita atya volt az első iskolalelkész. Ő rakta le az osztály-lelkigyakorlatok alapját, és vezette azokat éveken át. A kétezres évek elején Forrai Tamás SJ, akkori igazgató, amerikai jezsuita iskoláktól tanulva hazahozta Magyarországra a Kairos lelkigyakorlatos programok tapasztalatát, amik alapvetően a résztvevők saját belső munkájára és kiscsoportos formákra épülnek. Kereste, hogy az iskolánkban hogyan lehetne ezt a formát adaptálni. Ekkoriban csatlakoztak Szent Ferenc Kisnővérei az iskolai szolgálatba, ami újabb erőt és lendületet hozott a lelkiségnek. Eközben az iskola egy tanárját célzottan azzal bízta meg az igazgató, hogy képezze magát a jezsuita iskolák lelkisége és pedagógia terén. Ennek keretében Dr. Demjén Péterné Rivasz-Tóth Kinga nemzetközi képzésekben mélyítette el ilyen ismereteit és gyakorlatait.
Változásra volt szükség hogy aktívabban tudjanak részt venni a diákok, hogy könnyebben tudjanak a lelkinapon Istenhez közelebb kerülni, ezért 2004 körül kiscsoportra bontották az iskolai lelkinapon a diákokat. A lelkinapok szervezésében a hittan munkacsoport is meghatározó szerepet vállalt. A következő gondolat az volt, hogy akár diákokat is fel lehetne készíteni a csoportvezetésre, hogy a kortárs vezetés még többet lendítsen az iskolai lelkinapokon. Ezért aztán világi munktárs, a magisztériumát (tanulmányközi jezsuita képzési szakasz) Miskolcon töltő jezsuita, és talpraesett cserkészek vezetésével kivonult az iskolából a leendő csoportvezető csapat egy felkészítő alkalomra. Így elindultak a diákcsoportvezetők által kísért iskolai kiscsoportos lelkinapok.
2010 tavaszán Kurtabércen, a Bükk-fennsík egy eldugott házikójában, összegyűlt az aktuális csoportvezetők társasága egy képzésre. Mire másnap lejöttek a hegyről már megvolt a közösség neve: Parázs. A névvel együtt egy nagyobb állandóság és rendszeresség jelent meg. A Parázs több lett mint lelkinapokon szolgáló csapat. Közösséggé kezdett alakulni. A Parázsba gyűlt össze – meghívásos alapon – mindaz a nagyobb diák, aki jobban vágyott a közösségben megélt Istenkapcsolatra és az ebből fakadó szolgálatra. Ezt a kisközösséget itteni kollégáink indították el szabadidejüket áldozva a szolgálatra: Pető Éva RSCJ, Szilágyi Erzsébet RSCJ, Szulyovszky Hajnalka RSCJ, Dr. Demjén Péterné Rivasz-Tóth Kinga, és Sike László.
2011 őszén újabb nagy lendületet kaptak a lelkinapok és lelkigyakorlatok amikor Nagy Bálint SJ érkezett a lelkészségre és segítséget is kapott személyemben, aki magisztériumomat töltöttem azokban az években Miskolcon. A másfélnapos osztály-lelkigyakorlatok új formát is kaptak, és immár azokon is hat-nyolc Parázs tag vezette a kiscsoportos beszélgetéseket, a nagy játékokat és még az imákat is. A lelkiség és lelkinapok szervezésében jezsuiták és tanár kollégák együtt, csapatként dolgoztak és ezt a mintát mutatták a Parázshoz tartozó diákoknak.
Hamar megszületett bennünk a vágy arra is, hogy tovább adjuk más iskoláknak mindazt, ami nálunk alakul. 2013-tól valamelyik lelkinapunkat egy másik iskolának is megtartjuk a mi Parázs csoportvezetőink segítségével, és tanári karoknak, egyházmegyei iskolalelkészeknek is tartottunk továbbképzést. Nagy örömünkre, volt, ahol a missziós lelkinap után egy diák csapatot fogadhattunk képzésre, amiből megszületett az ő saját szolgáló közösségük és saját iskolai lelkinapos stílusuk, adaptálva saját lehetőségeikhez és szükségleteikhez.
Azóta iskolalelkészként szolgált Koronkai Zoltán SJ, Petrovics László SJ, Horváth Ferenc SJ és én, Elek László SJ is, ami mindig formálta a lelkinapok, a lelkigyakorlatok és a Parázs programját, felépítését és stílusát. Közben viszont a lényeg megmaradt: az együttműködés a program vezetésében, a csoportvezetők képzése és közösség építése, a programok adaptálása a diákok lelki útjához.
Egy ekkora lelkinapos és kortárs csoportvezetői rendszert nem lehet egyik napról a másikra felülről megtervezve felhúzni. Mi sem azt tettük. Az iskolavezetés támogatásával összefogott az a pár tanár, akiknek ez különösen is fontos volt, és elindultak egy úton, sokszor nem is látva előre, hova vezet. Az úton olyan csodák születtek, amik lassan-lassan erősítették formailag és tartalmilag is azt az iskolalelkészséget és lelkinapos kultúrát, ami – bár bőven van mit fejleszteni rajta – odáig alakult, hogy immár ezzel a kiadvánnyal is a továbbadásán dolgozunk.
Az adventi és nagyböjti iskolai lelkinapok lelki nevelésünk alappillérei, ezért kiemelt fontosságúak. Ezért fektetünk a szervezésbe, előkészítésbe, lebonyolításba olyan sok időt és energiát. Sőt legtöbbször nem is az utolsó tanítási napon tartjuk mi a lelkinapjainkat, hogy ezzel is segítsük a részvételi kedvet. Egy jól megszervezett lelkinap és nyitott diákok együttállása esetén a diákok egy része a közösségi élményen, elmélyült imádságon kívül közvetlen istentapasztalatról is beszámolni olykor.
A lelkinapok a teljes ember nevelésében, a lelkiéltre- a személyes istenkapcsolatra nevelésben fontos, de a többitől elválaszthatatlan elemek. A hétköznapi reggeli imák, a matematika és történelem órákat átjáró lelkiség, a közösségi szentmisék megregadó hangulata, a tanár-diák találkozások az udvaron mind-mind a lelkiség elengedhetetlen részei. A lelkinapok “csak” ezeknek a kicsúcsosodása és koncentrációja.
És ha ezek mind meg is vannak, még akkor sem értük el céljainkat. A lelki élet nem egy pár hónapos projekt. A diákok egy-egy alkalomból még nem tudják felfedezni, megtanulni, és begyakorolni az Istenhez vezető út számtalan színét, lehetőségét, és erejét. Egy-egy lelkinap, egy-egy év még nem elég a sikeresség méréséhez. Hosszú évek hagyománya, gyakorlata az, ami lassan formál és alakít minden résztvevőt.
A lelkinapok sikerének nincs jó és megbízható mércéje. A lelkek mélyén elinduló változásoknak, a személyes istenkapcsolatnak van ugyan külső megjelenése, de egészét felfedezni nem tudjuk. Magokat ültetünk és öntözünk, amikhez az Isten adja a növekedést. És van akiben szárba szökken már az iskolaévek alatt – bár ki tudja, abban mennyi volt a mi részünk –, másokban láthatatlanul bújnak ki a kis levelek amikor tíz évvel később egy nehéz helyzetben az Isten felé fordul.
Teljesen eszköztelenek sem vagyunk. Jelzés az, hogy a kiscsoportok mekkora része tudott nyitottan állni a programhoz, vagy mennyi mély beszélgetés történt – ha nem is mind a megadott témában. Egyéni történetek, külső helyzetek, a csoporvezetők és a csoport egyedi kapcsolata, szinte még a csillagok állása is befolyásolja, hogy létrejön-e bizalmi kapcsolat, kialakul-e valódi párbeszéd, születik-e imádság. Figyeljünk a jó tapasztalatokra és abból építkezzünk tovább. Milyen téma segített? Milyen külső körülmények voltak a „jól menő” csoportoknál? Mi érintette meg a résztvevőket? Melyik elem mozgatta meg őket? Próbáljunk a diákokra figyelni, hogy hol vannak a szükségleteik és milyen módon képesek befogadni.
A lelkiségi nevelésünk fontos pillérei a lelkinapok, ezért bátran önthetünk bele annyi energiát, amennyit csak tudunk. Viszont a visszajelzések sokféleségét hallgatva újra és újra rácsodálkozhatunk majd, hogy hányféleképp érint az Isten, akár egész finoman, akár egész látványosan. Olykor nem csupán tökéletlenségünk ellenére, hanem éppen azokon a pontokon, ahol mi úgy éreztük, hogy ez nem volt az igazi. Bízzuk rá magunkat az Úrra.
Az embert Isten jónak teremtette és bár az ősbűn folytán ez a jóság megsérült, de tönkre nem tudott menni. Az ember és így minden diák ma is jó, és meg van a képessége és lehetősége, hogy találkozzon Istennel, önmagával, és közelebb kerüljön az Igazhoz, Jóhoz, Széphez. Teremtettségük és megváltottságuk révén Teljesek, egészek, akiknek szabad lenniük úgy, ahogy vannak, hiszen jók. A diákoknak – a krízisektől eltekintve – megvan a maguk önereje ahhoz, hogy tovább haladjanak az úton. Vagyis a diákok – még a magukat nem hívőnek definiálók is – nem elromlott gépek, amik szerelésre várnak, hanem a transzcendens felé vágyakozó, egyenként is különleges, szerethető, és jó személyek.
Ennek a sokszor kimondatlan vágynak a kibontakozásában szeretnénk segíteni a lelkinapjainkkal. Nem megváltoztatni szeretnénk a résztvevőket, hanem egy találkozást kínálunk nekik, amiből születhet változás, de az már nem rajtunk múlik. Egy lelkinaptól ne várjuk el, hogy egészen megváltoztassa az életüket, és kicserélve menjenek haza (hiszen már így is jók és nem szorulnak cserére). Viszont nagyon fontos minden ilyen alkalom: hosszú évek lassú formálódásába illeszkedik be minden ilyen lehetőség. Nem egy nap alatt szeretnénk keresztény hívőt faragni a diákból, hanem hosszú évek öntözgetésével, metszegetésével, kapálásával szeretnénk megengedni, hogy kibontakozzon, amilyen ő: Isten felé vágyakozó csoda.
Ha a diák és az Isten találkozását szeretnénk elősegíteni, akkor a program tervezésekor nem csak azt kell néznünk, hogy nekünk – felnőtt szervezőknek – mi a jó és minket mi segít, hanem azt, hogy a diákokat mi segíti. Különösen azt keressük, ami őket foglalkoztatja és azt ahogy őket foglalkoztatja. Ha a beszélgetős forma jobban segíti őket, akkor beszélgetni kell. Ha a kézműveskedés, ha a játék, ha az együttlét, akkor az kapjon nagyobb hangsúlyt.
Mindeközben látjuk és a bőrünkön tapasztaljuk, hogy a diákok tesznek bőven olyat, ami nem jó. Az iskolai lelkinap kötelező jellege miatt gyakran hátrányos helyzetből indul. Hiába várnánk el, hogy mindenki lelkes legyen, mindig lesznek „ellenállók”. Akármit is kínáljunk, lesz, aki hátat fordítana Istennek (ill. annak az istennek, amit ő elképzel). Ne keseredjünk el és ne adjuk fel. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy csak a lelkeseknek mutatjuk az utat az Úr felé. Az isteni kegyelem pontosan tisztában van az emberi természettel, az emberi korlátokkal és nem csupán a diákok ellenállása ellenében tud működni, hanem éppen abban és azáltal is. Ha nem is látjuk mi a gyümölcsöket, azért öntözzünk és kapáljunk. A növekedést bízzuk az Úrra.
Ez ránk is igaz: Isten ismeri és szereti a korlátainkat, töröttségeinket, olykor ügyetlen emberi természetünket. Erre építi munkáját. Ezért helye van a lelkinapban mindennek, ami emberi. Nem a tökéletesen megtervezett és lebonyolított lelkinap a célunk, hanem a valódi. Legyünk hát türelmesek magunkhoz is és a lelkinap „eredményeihez” is. Minél több diáknak csináljuk a lelkinapot, minél kevesebb társsal, annál több váratlan és kivédhetetlen hiba, tökéletlenség, és változás lesz a lelkinapban. Kiscsoportokból kell diákokat kizavarni, beleszól a csengő a legmeghittebb pillanatban, az elkutyult alapanyag miatt pont a lényegi szimbólum nem készül el időre. Nem baj. Támaszkodhatunk egymásra, kiegészíthetjük a másikban azt, ami éppen kevésnek tűnik. Leginkább pedig higgyünk abban, hogy az Úr, aki képes volt eget és földet megalkotni, képes ezeken a tökéletlenségeken keresztül is a találkozás csodáját kínálni a diákoknak, a csoportvezetőknek, és nekünk is.
Az embernek nem jó egyedül lennie, pláne nem jó egyedül küzdenie. De nem is kell.
Egy lelkinapos program megszervezése és lebonyolítása számtalan képességet és tudást követel meg. Szükség van a tervezésben szabad kreativitásra és részletekbe menő lényeglátásra. A lebonyolításhoz nélkülözhetetlen a lelkesítő vezetés, az erős de szabaddá tevő irányítás. És a formák mit sem érnek mélyen megélt Isten-kapcsolat és a munkatársak odaadó meghallgatása nélkül. Egyikünk sem rendelkezik ezen adottságok mindegyikével, pláne elég idővel és energiával, hogy ezeket minden területen teljesen kibontakoztathassuk. De ez nem is baj.
Az együttműködés eleinte sokkal nehezebb, mint egyedül szolgálni. Összehangolódni egy munkatárssal – egyeztetni a közös munka-eljárásrendet, megbeszélni a közös misszót, ráhagyni és ragaszkodni – sok türelmet, alázatot, és időt igényel. Máskor nehéz részfeladatokat teljesen átadni, mert tényleg jobban tudjuk megtenni azt a konkrét dolgot. A beletanulás és összerázódás újdonsága fárasztó, míg a magányos munkában már komoly rutinunk van. Erőforrásaink végesek: szükségünk van társakra.
Amikor egy új lelkinapot alakítunk ki, akkor először hárman-négyen ötletelünk az aktuális helyzet, korosztály, fontos témák kapcsán, és keresünk egy közös szimbólumot, vagy szentírási részt, vagy kulcsszót. Aztán a diákcsapatunk egy részével tartunk egy imádságos alkalmat, amiben vezetett imában feldolgozzuk a témát és kiscsoportos ötleteléssel formáljuk tovább. Ez után a hittan munkacsoport tagjait is megkeressük, különösen a kisebbeknél tanítókat, mert azt a korosztályt mi – az iskolalelkészség tagjai – kevésbé ismerjük. Ezekből a gondolkodásokból már össze tudjuk állítani a részletes programot. De a lelkinap előtt még egy rövidebb, alig egy órás, alkalmon a leendő csoportvezetőkkel (tanárokkal és diákokkal egyaránt) átéljük az alapgondolatot, imádságot, és elkészítjük a szimbólumot. Ez segíti a felkészülést és lehetőséget ad a program finomhangolására. Sok munkának tűnik? Igen, sok, de ettől válik igazán közössé.
Hiszen az együttműködés sokkal több, mint a munkák megosztása, bár ez is fontos része. Több időnk és erőnk marad, ha a feladatok minél nagyobb részét át tudjuk adni társaknak. Az igazi együttműködés nem csak megszabadít terhektől. A közös gondolkodás, a közös tervezés az egymásnak megmutatott félkész ötleteinkben egy új – a részeknél sokkal nagyobb – közös eredményre vezethet. Ennél is fontosabb, hogy az együttműködés révén, a célokban és missziókban való közös osztozás, új erőforrást is hoz munkánkba. Amikor megérezzük, hogy nem vagyunk egyedül a céljainkkal, nem egyedül küzdünk Istenért, akkor az új ötleteken kívül leginkább új erőket, lelkesedést, lendületet is kaphatunk.
Az együttműködés legfontosabb alapja a bizalom. A bizalom a másikban, hogy adatosságainak megfelelően a legjobbat hozza ki magából (és ha a határaira ér, akkor szól). A bizalom az Istenben, hogy ő akkor is tud és akar jelen lenni és tevékenykedni, ha valami nem úgy történik, mint ahogy mi azt elterveztük, bizalom önmagunkban is, hogy részt tudunk vállalni Isten művében. Egy egész iskolát megmozgató program minden részletét nem lehet eltervezni és nem tudjuk kontrollálni. Nincs lehetőség minden lépés ellenőrzésére. A kiscsoportok belső világába egészen sosem látunk bele. Bíznunk kell abban, hogy ki-ki beleteszi mindazt amit tud és ami ő. Bízzunk a Szentlélekben, hogy jelen van, és ott fúj, ahol akar. Mindig fúj, és újra és újra meglepődöm, hogy kit hogyan és milyen részleten keresztül érint meg az Isten.
Az Istennel való találkozás sokkal inkább csendes, mint zajos és látványos (bár olyanra is van példa). Csendben születik az élet. Csendben találkozunk magunkkal.
A csend sokkal több, mint a külső zaj hiánya. Még a kavargó gondolatok leüllepedésénél is több: érkezés a szívünkhöz. A csend szorosan összefügg a jelen-léttel, amikor nem vádol bennünket a múlt zaja, és nem hallattszik a jövő közeledő mennydörgése. A jelen-léthez csönd kell, és a csönd tanulása visz a jelen-lét felé. A harmonikus jelenlét pedig segít elengedni, feldolgozni, megtalálni mindazt ami szétfeszít, így a csend gyógyít.
A csendre lehet nevelni. Ma komoly hiánycikk a csend és bár az első találkozások vele ijesztőek és zajosak tudnak lenni, de lassan lassan tanulható, megszokható és könnyen megszerethető. Szeressük meg és gyakoroljuk saját magunk, és aztán segítsük a ránkbízottakat is.
A legelső lépés a keretek csendjének megteremtése. Tegyük mindig rendbe és tegyük otthonossá a teret, amiben együtt vagyunk. A táskák, asztalok, és anyagok rendezetlen zajából csináljuk befogadó, pihentető, rendezettséget. A keretek csendjéhez tartozik az is, hogy elérjük, ne mászkáljanak át a csoportunkon, hogy ne pont ekkor nyírják a füvet az ablak alatt, hogy ne jelezze az iskola csengője az idő rohanását. A konkrét csend-gyakorlat elején jó, ha átrendeződünk, hogy megfelelő távolság legyen a diákok között.
Elcsendesedni nehéz és idő kell hozzá. Nem lehetséges gyorsan. Ki kell tudnunk várni. Az erőszakos kiabálás csak növeli a belső feszültséget, még ha látszatra meg is születik a külső csend. Sok türelem és kitartás kell az elcsendesedés levezényléséhez. És van, hogy még az sem elég.
Viszont lehet hangos is az elcsendesedés. Egy zajos, mozgalmas játék egy kiscsoport elején a látszat ellenére pont az elcsendesedést szolgálja. Még hangosak vagyunk, de már egy felé figyelünk, egy dologra fókuszálunk. Így a jelenben vagyunk: kizárunk rengeteg zajt, gondot, gondolatot, töprengést. Egy belefeledkezett játékban gyakran jobban jelen vagyunk, mint az egyéni csönd-próbálkozásainkban. Hangos játék után, jöhet egy halkabb és koncentrálósabb, és ezek megteremtik a lehetőségét hogy utána egészen befelé figyeljünk.A megérkezésben fontos szerepet kaphat egy testérzékelő- vagy légzésgyakorlat, a tudatos jelenlét gyakorlatok bármilyen keresztény változata. Ezeket is lehet tanulni, és tanítani is. Már az is segít ha csak hosszan éneklünk egy nyugalmasabb pl. taizei éneket.
Ahogy tanuljuk, ízlelgetjük a csendet, fontos hogy adjunk hozzá segítséget: eleinte szólhat halk, instrumentális zene a háttérben. Adjunk apró feladatokat a kéznek is: színezés, rajzolgatás segít megmaradni a csendben. A gondolkodni valóhoz visszatérő kérdéseket, vagy befejezetlen mondatokat társítsunk, amire írásban válaszoljon magának, így kevésbé csatangol el a gondolatvilága. A csendhez idő kell. A csendre neveléshez évek. Eleinte örülünk, ha tíz percre sikerül halkabbaknak lenniük, később aztán lehet, hogy háromnegyed órás csöndes levélírást is kevésnek találnak. Mindig igazodjunk hozzájuk: amennyit bírnak, és még egy picit, hogy növekedjünk a kitartásban. Soha nem pazarlás az ezzel töltött idő, akkor sem ha olykor kudarcnak éljük meg. Saját magunk életében sem.
Az Ige testté lett. Hússá, vérré, megfoghatóvá. A fizikai valóságunk nem egy szükségszerű rossz, hanem lényegünk, teremtettségünk alapvető része, amiről látta Isten, hogy jó. Sőt ránk is bízta, hogy alakítsuk és gondozzuk. Az Isten legmegfoghatóbb formában ma is az oltáriszentségben érhető el számunkra.
A teremtett világ mindig Istenről mesél. És az Egyház a kezdetek óta felhasználja az önmagukon messze túlmutató tárgyakat az elrejthetetlen gyertya lángjának, a piciny magból fává terejébesedő növénynek, az ősi szőlőtőből kibújó friss szőlővessző összekapcsolódásának szimbólumait. A fizikai, formálható valóság fontosságát erősítik meg a fejlődéslélekten modelljei is. A gyermek először a fizikai valósággal ismerkedik meg, majd kísérletezik vele, egyre több változót cserélget, míg eljut az egyszerűtől a komplett elvonatkoztatásokig, a tapasztalattól az átfogó szemléletekig. Ezért fontos, hogy átélt tapasztalatokból, megfogható képektől indulva segítsük a résztvevőket az isteni igazságok, az isteni szeretet észrevétele, átélése, és megfogalmazása felé. A konkréttól az elvont felé. Túlverbalizált világunkban minél többféle érzékelésre adjunk lehetőséget: a látáson túl a tapintáson keresztül akár az illatokig és az ízlelésig.
A közösséget, a kapcsolatokat is segíti a közös alkotás, amiben akár matatás és koszolás is van. Közben pedig kötetlenül folyik a beszélgetés rengeteg mindenről, de magáról a szimbólumról is, és mindarról amit addig a csoportban beszéltek. Összeköt, megformál, és lezárva átad egy ilyen egyéni és közös szimbólum-alkotás.
Lelkinapjaink középpontjában ezért egy-egy jól megfogható szimbólum áll, ami valami fontosat mesél az Istenről, és amit mi magunk is létre tudunk hozni egyenként és közösen. Ez az ami megfoghatóvát teszi, és amivel mi magunk teszünk megfoghatóvá Isten üzenetét. Ez az amit odaviszünk az oltárhoz mint a mi emberi munkánk gyümölcsét, hogy ebből legyen a velünk lévő Isten szeretetének megfogható jele.
A legjobb szimbólum nagyon sokrétű. Olyan, ami a lelkigyakorlat elején is a bevezetőben és mottóban megjelent. Amit vagy aminek egy részét kiscsoportban, egyénenként is meg lehet alkotni kevés anyagból, rövid idő alatt. Ami csoportonként összeáll valami egésszé, amit a csoport közösen tud a közös zárásra elvinni bemutatni. Olyan, ami a közös zárásban egyetlen hatalmas képpé, szimbólummá áll össze. Ami teljes akkor is, ha több kiscsoport alkotása valamiért kimarad. Olyan, amit meg lehet áldani és emlékeztetőnek megmarad az iskola közepén, miközben egyesével ki-ki darabjait hazaviheti, hogy a hétköznapokon is emlékeztessen a lelkinapra, Isten szeretetére.
Ilyen tökéletes szimbólum nincs is. És ha a lelkinapról ötletelés fázisában elvárásunk, hogy minden igényt kielégítsen a szimbólum, akkor csak görcsölni fogunk. Inkább szabadon ötletelve, akár diákokat is bevonva, keressük azt a képet vagy szimbólumot ami abban az évben, abban a helyzet a legtöbbet kifejezi a számunkra. Aztán fordítsuk meg és a szimbólumot nézegetve szedjük össze, mi mindent jelent nekünk, hány rétege van. És akkor gyakran kiviláglik valami a rétegek közül, amit meg is lehet valósítani, sőt teremteni. Talán a közös nagyképpé formálódása az erőssége, vagy éppen az apró hazavihetősége, talán több oldalát is el lehet kapni. Mindenesetre lehet az lesz a ténylegesen használt szimbólum. Nem lesz tökéletes „csak” emberi, de annál fontosabb.
A többit pedig hagyhatjuk a Szentlélekre.
A kiscsoportok hatékonysága az oktatásban nem kérdéses és hasonlóan van ez a lelkinapokon is. Könnyebben alakul ki bizalom és intimitás, ami lehetőséget ad a mélyebb beszélgetéseknek, az erősebb tapasztalatoknak. Egy nyolc-tizennégy fős csoportban az egymásra figyelés is könnyebb, mert sokkal több embert odafigyelően meghallgatni sokkal fáradtságosabb. A személyes figyelemre is – ami ignáci szemlélet egyik alapköve – kiscsoportban jut igazán lehetőség.
A kortársak hatása meghatározó a fiatalok életében. Ez saját tapasztalatainkon kívül John Hattie kutatásaiból, a különféle fejlődéslélektani modellekből, és gyakorlatilag valamennyi kamaszokkal foglalkozó kutatásból is egyértelműen látszik. Bárhogy is foglalkozzunk diákjainkkal, ezt a szempontot sosem szabad kihagyni.
Kortársak egymás között sokkal gyorsabban és mélyebben meg tudnak nyílni. Kiscsoportos beszélgetésben olyan témák is elő tudnak jönni, amik lelkük legmélyét érintik, de felnőttek jelenlétében csak nagyon különleges helyzetben kerülne napvilágba. A tanár előtt láthatatlan területre is rá tudnak nézni egy kortárs csoportban. Viszont legalább ennyire félre is mehet egy csoportos beszélgetés, ha a meghatározó erő elszabadult, elzárkózó, provokáló néhány diák. Ilyenkor szükséges, hogy a kortárs csoportvezető, ne csak kortárs legyen, hanem vezető is.
A pár évvel idősebb, feladatra felkészített diákok, egyféle pozitív kontroll csoport szerepét is betöltik. Ha valamiféle személyes kapcsolat is kialakul – akár korábban – az idősebb csoportvezetőkkel, akkor ők a csoport többi része számára tekintélyes személyek is lesznek, kimondatlanul is. Saját pozitív elkötelezettségük, értékrendjük, és példájuk meghatározó a csoportban, ami már egy-egy megosztásban is azonnal feltűnik. Szükség esetén pedig – főként éretlenebb, fiatalabb csoportok esetén – konkrét közbelépéssel (vagy külső segítségkéréssel) meg tudják tartani a csoport biztonságos, bizalmi légkörét, ami a lelkibeszélgetések fontos feltétele.
A vezetőket persze meg kell találni, azokat akikben a csoportvezetés és a tanuságtevő hit elkezdett már csírázni. Az ignáci vízió szerint kötelességünk kihozni fiatalokból és megnyitni azt a potenciális tartalmat és lehetőséget ami szunnyad bennük. Például csoportvezetésre, kiállásra és tanuságtételre. A jó hír, hogy tapasztalataink szerint már egy hetedikes-nyolcadikos osztályban is mindig akad olyan fiatal, akiben benne rejlik a lehetőség, hogy egy idősebb testvér sémájára segítse fiatalabb társait. Közvetlen tapasztalatunk van arról, hogy ez nem egy elit gimnázium sajátossága. Keressük meg az alkalmasakat!
A vezetőképzés időigényes. Nem elég mesélni a csoportvezetés mikéntjéről, de kézzelfogható tapasztalatokat is kell adni nekik, és elmaradhatatlan az állandó reflexió. Ez a tanórákon kívüli tanulás egy fontos formája. Gyümölcsei aztán nem csak az iskolai lelkinapokon jelennek meg, hanem előnyei – ahogy arról öregdiákjaink rendszeresen beszámolnak – még a munkaerőpiacon is kézzelfoghatóak. A kortárs csoportvezetés egy nagyon hatékony tanulási teret nyit meg, és ezeknek a specifikus készségek megszerzésére másutt nincs is igazán lehetőség. További ajándéka a képzésnek, hogy valódi közösséget és hidakat tud építeni évfolyamok között. Ez kihat az iskola hétköznapi életére is, és megmarad az öregdiákok között is.
A kortársak bevonásának fontos eleme a szubszidiaritás figyelembe vétele, azaz fontos, hogy saját döntési lehetőségük legyen szervezési elemekben, módszertanban, akár témában is. A mi bizalmunk, és a velük megosztott felelősség, hatalmas erőket szabadít fel bennük és így hitük és elköteleződési vágyuk minket felnőtteket is mozgásban tart. Minket is felfrissít és frissen tart az együttműködés a diákokkal. Kénytelenek is vagyunk karban tartani magunkat, hitünket, intellekutálisan is, de legalább ennyi motivációt is kapunk tőlük ezekhez.
Viszont figyelnünk kell arra, hogy ők még gyermekek, akik most tanulják a kiállást, felelősséget, együttműködést. A megosztott felelősségben fontos, hogy a végső felelősség nálunk van és ezt érzékeltessük velük. Az így kapott lelki biztonság segíti őket a bátor szárnypróbálgatásra, amiben olykor levernek majd ezt-azt, de ez hozzátartozik a fejlődéshez. Ezért is fontos számunkra az is, hogy a csoportvezetők mindig kapnak maguk mellé társat: támaszkodhatnak egymásra, kisegíthetik egymást az elakadásokban, és mindig van lehetőségük felnőtt segítségét kérni, miközben valaki a csoporttal is tud maradni. Így tapasztalják meg és tanulják meg az együttműködést, és így közösen válnak példává, ahogy még az Isten is három személy közösségében van jelen közöttünk.
Egy kiscsoportos beszélgetés legfőbb célja a megosztás, vagyis az, hogy ki-ki szavakba formálva is kimondhassa, mi minden ment és megy végbe saját lelkében, és ezzel a formálódó reflexióval visszahasson önmagára és segítse a közösség többi tagját is.
A megosztás ne levegőbe beszélés, elvont elméletekről vitatkozás legyen. Segít, ha megelőzi mindig egy tapasztalatszerzés, egy találkozás, egy elmélyülés. A megosztás az amikor önmagunkból mutatunk meg egy darabot. A legjobb, ha azt non-verbális és verbális síkon egyszerre tesszük meg, például ki-ki egy rajzot készit arról, amiről aztán mesél a többieknek. A non-verbális rész hozzáférést enged a mélyebb rétegekhez is, míg a szavakba formálás segít azokat a felszínre hozni és így rálátni. Az önmagunk kívülről látása fontos eleme a személyiségfejlődésnek.
A megosztásban a belső mozgolódásainknak, az érzelmeinknek is nevet adunk. Ez a megnevezés kiemeli a fényre azt, ami bennünk van, és ezzel egyféle hatalmunk is lesz felette. Meglátjuk és szavakat adunk annak, ami van, és ezzel helyükre kerülnek a dolgok, legyen az egy fájdalmas tapasztalat vagy a szerető Istennel való találkozás.
A reflexió képességének tanulása és az önkifejezés formálódása már önmagában is komoly érték az élet minden területén. De az, hogy a megosztás közösségi esemény, azt a gyümölcsöt is hozza, hogy egymást is meghallgatják és meghallják a tagok. A másik megosztása a saját szókincsét és kifejezőképességét is segíti. De még fontosabb, hogy a másik küzdelmeit és belső munkáját látva, az a felszabadító érzés éri utol a diákokat, hogy mégsincsenek egyedül, hogy kérdéseik, félelmeik, és örömeik mégsem ritkák, hogy nem fura, idegen, olykor akár torz személyek ők, hanem a többiekkel együtt emberek. A kamaszok szorongásainak tengerében ez egy nagy fenntartó erő.
Még egy szépsége a megosztásoknak az, hogy ezeken keresztül is tud szólni és érinteni az Isten. A szemlélődő imákat tanulva megismerkedünk azzal, ahogy az Isten szól hozzánk szívünket és érzéseinket érintve. Az imádságok mellett töprengéseinkben is ott tud lenni Isten. Az időjárás alakulásában, a természet törvényeiben, személyes találkozásokban és még sok más módon. Ezen módok egyike a megosztás. Amikor mindenki mesél arról, hogy mi mozdult a lelkében, hogy hogyan találkozott az Istennel, akkor azt imádságosan hallgatva a saját lelkünk is megmozdulhat és megérintődhet. A résztvevők olykor esetlen, szavakat nehezen találó tanúságtétele közvetlen Isten-tapasztalat lehet a többiek számára.
A megosztás második köre ezt a tapasztalatot segíti elő. A személyes megosztás után mindig jó egy olyan körre is időt szánni, amikor ki-ki elmondhatja – nagyobbaknál akár kötetlenül – hogy a többiek megosztásában mi az, ami őt személyesen megfogta, megérintette. Érzékeny kör ez, mert amilyen csodák kiemelkedhetnek, olyan nagy sebeket is lehet osztani egymásnak, ha nem tartjuk be megosztás alapszabályait.
A csoportvezetőket, aki a megosztásokat is kísérik, fontos erre a feladatra külön is felkészíteni. A csoportvezető megosztásának (felnőttének is, és tekintéllyel bíró kortársénak is) általában normatív jellege van: komolyan befolyásolja a többiek megosztásának mélységét, formáját, őszinteségét. Ez fontos lehetőség és felelősség is. Ha a megszólalás mély és figyelmes megosztásokkal kezdődik, akkor az segíti az egész csoportot, ha bohóckodással, az nem.
Kevés a szabály a megosztásban: mindenki magáról és őszintén beszél, senkit nem kommentálunk és nem nevetünk ki, végülis szabad passzolni. Viszont ezt a kevés szabályt nagyon komolyan kell venni. A csoportvezetőket meg kell tanítani arra, hogyan tartsák fenn a csoport biztonságot adó légkörébe illeszkedő őszinte megosztást lehetőleg kemény beavatkozás nélkül, de mindig tudatosan. Elsősorban saját bőrükön szerezzenek jó tapasztalatokat, aztán szituációs példákon gyakorolhatják a nehéz helyzetek kezelését, és csak a végén adjunk nekik kis elméleti összefoglalót, mint amilyen a mellékletben is megtalálható.