Úton vagyunk mindnyájan. És bár olykor letérünk a helyes útról és vargabetűket is leírunk, mégiscsak haladunk előre Istennel és Isten felé. Nagy örömünk, hogy az úton nem vagyunk segítség nélkül. Tarisznyánkban velünk van mindaz, amit és akit kaptunk eddig életünkben: nevelést, a jó ismeretét, tapasztalatokat, barátokat, szülőket. Jelzőtáblák is segítenek azzal, hogy mutatják az utat, segítenek a döntésben a figyelmünk jóra való irányításában. A körülöttünk lévő lábnyomokat figyelve felfedezhetjük, hogy életünk minden szakaszában álltak mellettünk segítő társak, és Isten sem volt távol. Életünk mérföldkövei stabilan mutatják azokat a biztos pontokat, amikhez bármikor visszatérhetünk, még eltévelyedések után is, így biztos szegélyei utunknak.
Ezt a lelkinapot a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban megvalósítottuk 2012 nagyböjtjében, majd 2019 adventjében.
Javasolt korosztály: |
|
Időkeret: |
|
Szimbólum: |
|
5–6. évfolyam | tarisznya |
|
|
|
|
|
|
7–8. évfolyam | jelzőtábla |
|
|
9–10. évfolyam | lábnyom) |
|
|
11–12. évfolyam | mérföldkő |
|
|
Ha még egyedül vagy, keress legalább egy társat, akivel közösen munkálkodhattok. Nem kell, hogy egyedül legyél!
Válasszatok témát és fogalomkört a lelkinaphoz, vagy válasszátok az egyik lelkinapot ebből a kiadványból és azt alakítsátok saját helyzetetek szerint.
Ha saját lelkinapot dolgoztok ki, akkor szánjatok kellő időt a kidolgozás minden lépésére:
Hívjátok meg a csoportvezetőket, diákokat és felnőtteket egyaránt. A személyes meghívás a legerősebb. Fiúknál az különösen fontos szokott lenni.
Készítsétek fel a csoportvezetőket azzal, hogy közösen átélitek a program lényegi elemeit, kipróbáljátok közösen a játékokat, elgyakoroljátok az alkotást. Egy ilyen közös felkészítő alkalom segíthet még egy-két részletet finomhangolni a programban.
Adjátok ki előre a programot, hogy a csoportvezetőknek legyen lehetőségük készülni, átolvasni és megbeszélni a részleteket, stb. Még ha kézbe is adjuk nekik papíron, akkor is készüljünk valamennyi plusz példánnyal, mert előfordul, hogy otthon felejtik vagy elvesztik a programot.
Osszuk be a csoportokat, a csoportvezetőket, és a helyszíneket.
Legyen egy kijelölt bázis ügyeletes felnőttel a lelkinap egésze alatt. Itt vehetik fel a kellékeket a csoportvezetők. Itt kapják meg a névsort és ellenőrizhetik bármikor, ha sajátjukat nem találják. Ide fordulhatnak a nap során bármikor, ha nehézségbe ütköznek akár a program, akár egy-egy diák kapcsán.
Nagyban segítheti a logisztikát, ha nyomtatunk egy nagy táblázatot, ahol minden sorban két cella van és soronként mindkét cellában szerepel egy csoportnak a vezetői, a helyszíne, az érintett osztály. Az indulásra kész csoportvezetők letéphetik a jobb oldali cellát a saját soruknál. Így ők is mindig tudják, hogy hova és kikhez kell menniük és a központban is nyomon tudjuk követni, hogy kinek hol kell lennie és hogy a csoportvezetők átvették-e már a szükséges anyagaikat.
„Jó reggelt mindenkinek! Lelkinapra gyűltünk össze, hogy közösen és kiscsoportokban járjuk az utunkat a Jóisten felé. Ebben szeretnék segítségetekre lenni én is, és a mellettem álló csoportvezető diákok is. Kezdjük a napot egy énekkel, majd egy apró jelenetet hoztunk bevezető gyanánt.”
Énekelni mindig jó. Ha kevés éneket tudunk, akkor ilyenkor megtanulhatunk egy újat, amit a nap során újra és újra előveszünk: a közös zárásban, szentmisében, de akár még a kiscsoportokban is – ha csoportvezetőinknek korábban már megtanítottuk.
„Apró mozgó képeken megmutatjuk, hogy mennyiféle úton, akár nehézségen keresztül jutunk el minden nap az iskolába. Az életünk útján is így járunk, csak talán kevésbé biztos lábakon és nagyobb segítségre van szükségünk.”
Három jelenetet adunk elő. Mindegyiket más olvassa fel, és legalább két szereplő adja elő: az úton lévő diák és az őt kísérő angyal. A kísérő angyal aktívan segít, védelmez, mozgat, hogy minden menjen a maga útján.
Ha van az iskolában bármilyen drámacsoport, akkor ki is adhatjuk nekik jó előre ezt a feladatot. Minél több diákot és tanárt (!) vonunk be a lelkinapba, annál erősebb a közös élmény.
Azt is lehet, hogy egyetlen osztályból kérünk fel minden szerepre egy-egy diákot, így könnyebb időt találni próbára, például egy osztályfőnöki- vagy hittanóra keretében.
A legegyszerűbb előadási mód, ha van egy (vagy több) olvasó és a többi szereplő mindig csinálja azt, amit a történet éppen mond. Így nem kell szöveget tanulni. Díszletnek szimbolikus apróságok is megfelelnek: egy-egy iskolatáska, egy hosszú kötél, egy kormánykerék, stb.
Használjuk ki a teret minél jobban, így vonva be jobban a nézőket. A történet szereplői indulhatnak egészen a terem hátuljából, és csak a történet végére érkeznek meg a mikrofonig, az előtérbe. Ott leülve bevárhatják a következő történet megérkező szereplőit. Ez az egyhelyre való megérkezés is érzékelteti a történetek közös mondanivalóját.
Szereplők: kislány, kistestvér, angyal.
Daisy Mora minden reggel gyönyörű erdő közepén ébred a dél-amerikai Kolumbiában. Álmos szemeit már akkor nyitogatja, amikor a Nap még éppen csak felkelt és az esőerdő sűrűjén süt át kétszobás pici faházukba. Hosszú út vár rá az erdőn át. Reggeli után vállára veszi az iskolatáskáját, valamint egy kötelet, egy kampós botot, egy zsákot és egy fém csigát. Öt éves öccsét kézenfogva elindul az esőerdőben a banánfák között. Szép az erdő, de figyelniük kell minden lépésükre, nehogy egy mérges kigyóba botoljanak. (Az angyal segít őket az úton. Például elkap egy-két láthatatlan kígyót és elviszi messzire.)
Az erdő szélén gyönyörű a kilátás: hatalmas völgy tátong előtte, zúgó folyóval az alján. De az iskola a túlparton van, a folyón és a mély völgyön túl. Hat órát kellene gyalogolnia. De tud egy rövidebb utat: a völgy két oldala között egy drótkötél van kifeszítve. Közel egy kilométer hosszú, és négyszáz méterrel van a folyó fölött. Félelmetes egy csúszda. De Daisy el akar jutni az iskolába. Ezért felakasztja a csigát a drótkötélre, a kötelet átköti a csigán és a derekán. (Az angyal segít megkötni a kötelet. Ellenőrzi is, hogy minden rendben van-e.) Kisöccse beül a zsákba és a zsákot szintén a csigára akasztja. És zsupsz, a hatalmas távolságot suhanva teszi meg, röpülve ég és föld között. Egy perc és átér, de addig nagyon kell kapaszkodnia. Jobb kezében a kampós fát rászorítja a drótkötélre, és azzal fékezi magát. A fa már forrósodik és füstöl, mire lelassulnak és biztonsággal megérkeznek (Ha túl gyorsak lennének, az angyal kapja el őket.).
Öccse kiszáll a zsákból, összepakolják a köteleket. Már csak fél óra séta és ott vannak a kis erdei iskolába. Megküzdöttek az úttal, de megérkeztek. Így szeretné egész életét is leélni: szép helyeken, szerető emberek között, és ha néha veszélyes is az út, akkor sem akar elmenekülni előle. (A diák megérkezett az emelvényhez, ott leveszi iskolatáskáját és leül.)
Szereplők: gyermek, anyuka, buszvezető, idős bácsi,
Marci a kolumbiai őserdő helyett a kilián lakótelep egyik paneljének hetedik emeletén ébred. (Akár hátul a karzaton jelenik meg álmosan a szemeit dörzsölve.) Nem megy könnyen a felkelés, hiába a szikrázó Napsütés odakinn. De a Jóisten örömmel néz végig Marcin és somolyog is, hiszen rég eltervezett mára pár kedves apróságot szeretett teremtményei számára.
Friss kakaó már megint nincs. Anyának van valami betegsége, de nem beszél róla. Csak folyton elfogy az ereje. Szóval marad a mikrózás és instant kevergetés. De legalább jó édes. Keres hozzá valami ehetőt a hűtőben. Végül az üres bögrét és a koszos tányért otthagyja a mosogatóban. De induláskor még visszafordul: “Anyának tényleg nehéz, és ha ő is ilyen nyűgösen kel majd fel, mint én...” Felrak egy adag forró vizet és kikészíti édesanyja kedvenc bögréjét. Legalább neki induljon picivel könnyebben a nap. Isten meg csak mosolyog.
A busz pontosan érkezik. A műhelyben tovább maradtak páran, hogy a kormány lötyögését megigazítsák, hogy üzembe állhasson a busz. Végül a nyugdíjas esztergályos mester segítette ki őket egy szükséges szerszámmal. Ő csak azért járt arra, mert az unokájának ment tollat vásárolni. Ezzel majd meg tudja írni azt a szerelmes levelet, amit … Szóval a Jóisten már rég eltervezett sok apró kedvességet, és ennek részeként pont időben érkezett meg a busz.
Anyának biztos jól fog esni az a kikészített tea – örül meg saját jó ötletének Marci, ahogy felpattan az első ajtón. Lelkesedéséből még jut az idős bácsinak is, amikor megkérdezi egy könnyed mosoly keretében: “Szabad ez a hely?” Rögtön le is huppan. Észre sem veszi, mit okozott ezzel a félmosollyal: a bácsinak nehezebben indult a napja, mint neki, és eddig csak a köszvénye, a hátfájdalma, a fogyó gyógyszerei és a szomszéd kisgyermek egész éjszakán át tartó sírása járt a fejében. Marci zökkentette ki, és hirtelen felmerült a bácsiban is, hogy talán a világ mégsem olyan rossz hely, és lám vannak még illemtudó gyerekek, és az ő unokái is milyen aranyosak, ahogy nap mint nap felhívják telefonon az óvodából hazafelé.
Az út tehát eseménytelenül telt. Nem voltak nagy izgalmak vagy leküzdendő feladatok. A Jóisten mégis elégedetten mosolyog, hiszen ki-ki megtette azt a kis jót, amit aznap reggel tudott. És ha Marcinak nem is tűnt fel, mégis a morgós ébredős hangulata lassan átalakult egy apró meglepetéseket kereső lelkesedéssé: lehet, hogy ez a nap mégis egészen jó lesz?!
Szereplők: József, Mária, pincér, kocsmáros, két statiszta
Az ifjú pár nagy útra készül. Bár még nem is egészen pár, hiszen még be kell szerezniük pár dokumentumot, hogy a hivatalban bejelenthessék a házasságukat. De most nem tudják megvárni: menni kell. A már-majdnem-feleség áldott állapotban van. De ez ilyenkor, amikor pakolni kell, utazni kell, és az sem látszik, hogy hol töltik majd az éjszakát, inkább tűnik terhességnek.
Nem egyszerű az út. A feléig sem jutottak, amikor a baleset miatt elakadt vonatról leszállították őket, és a hidegben kellett várniuk a pótló buszokra. Vadidegenek jöttek nekik segíteni: kaptak meleg köpönyeget, hellyel kínálták őket. De ettől még nem lett lényegesen könnyebb. Órák teltek el várakozással, lassú utazással.
Lassan csak továbbjutottak. De a késés miatt lemaradtak a csatlakozásról, és ottragadtak a kisváros pályaudvarán. Szinte semmijük sincs, és vasárnap késő este már minden bolt zárva. Se egy szendvicses, se egy ABC. A kocsmában is csak ropi van és mogyoró. Egy kismamának nem a legjobb vacsora. És a sűrű füst sem segít, ami betölti a helyiséget. De legalább meleg van és a kocsmáros próbált segíteni: lehalkította a zenét, kiszellőztetett, és az öreg alkoholisták is inkább a szépről kezdtek beszélgetni: kisgyermek van köztünk, legalább az élete elején halljon szép dolgokról.
Közben a férj elkezdte járni a környéket a hideg éjszakában, szállást keres. Az egyik sötét sarkon ráakadt egy pincérre, aki éppen befejezte a takarítást. Se családja, se barátja, se jó kedve. Így hát befogadta őket egy vacsorára. A tisztítószeres száradó csempe szagát megtörte az oregánós csirke friss illata.
Sokáig beszélgettek halkan, egy üveg bor is előkerült, a kismamának meg gyümölcslé. Mindhárman úgy érzeték, idegenekkel olykor könnyebb megosztani örömet és bánatot. Jó valahol önmagunknak lenni, ha csak egy beszélgetés erejéig is. A vacsora végére már nem is voltak idegenek.
Közben késő este lett, de az első busz indulásáig még nagyon sok idő volt hátra. Kellett volna valami szállás, ahol megpihenhetnek. Elérhető árú hotel nem volt, a híd alá gyermekkel mégsem lehet menni... Végül a pincér talált egy megoldást: a munkásszállóra be lehetett osonni. A portásnak először tágra nyílt a szeme, de végül nem akadékoskodott. Két kőműves szorított nekik helyet az egyik szobában. Ide dőltek le pihenni. Még meséltek egy darabig a kis csodákról, amik végig kísérték az útjukat, majd végre elaludtak.
Lesz még folytatása útjuknak, de most jó megállni, itt a közepén is.
Többféle gyereket és felnőttet láthattunk, mind úton voltak. És ezek az utak is különfélék voltak. Persze mi nem vagyunk mindig lelkesek, amikor reggelente útra kelünk az iskola felé. De azért remélem, mindannyiunknak van valamilyen célja, amiért ezt az utat minden nap bejárjuk. Mindannyian szeretnénk barátokat találni és velük találkozni, szeretnénk, ha jók lennének hozzánk, és mi magunk is szeretnénk jók lenni. Így próbálunk mindannyian Isten felé haladni. És még szerencse, hogy angyalok segítik az utunkat – ahogy a jelenetekben láttuk – mert útközben mi is hamar elfáradunk.
Most az következik, hogy elvonultok kiscsoportokba, és a diák kísérők segítségével fogtok játszani, imádkozni, beszélgetni erről a témáról: úton vagyunk. Keressétek az utatokat, közös céljaitokat, és segítsétek egymást az úton ma is, később is.
Következzen hát a csoportbeosztás.
Kedves csoportvezetők, most keressétek meg az osztályotokat, ahol segíteni fogtok. Többiek, ti várjatok türelemmel.
Párotokkal együtt keressétek meg az osztályt és az osztályhoz tartozó többi csoportvezetőt. Még ne kezdjétek el a csoportbeosztást, inkább segítsétek a csöndet még pár percig.
Legyen nálatok a csoportbeosztás a névsorotokkal és a megfelelő tanterem megnevezésével.
A program vezetője útnak indítja a kiscsoportokat. Ekkor vigyétek el a csoportotokat a megfelelő terembe. Innentől kezdve rátok vannak bízva, vigyázzatok rájuk, segítsétek őket!
A következő 2,5 órában ti lesztek a csoporttal. Magatok osztjátok be az időtöket, de tartsatok szünetet és jusson elég idő az oldódásra, játékra, gyakorlatra, beszélgetésre, kézművességre és még az imára is. Az ima semmiképp ne maradjon el!
A kézművesség sok-sok időt el tud venni, ezért segítség lehet a csoportoknak, ha az iskolarádión keresztül bemondjuk, ha közeleg a kiscsoportos rész vége: „Kedves lelkinapozók és csoportvezetők! Még van huszonöt perc a programból. Ne feledjétek: jusson idő az elpakolásra és az imádságra is. A szentmisére pedig hozzátok el, amit készítettetek!” – Ez a hirdetés viszont zavaró is tud lenni, ha pont egy ima közben szólal meg.
Esetleg ki lehet próbálni, hogy előbbre tesszük az imát, és csak aztán következik a minden maradék időt kitöltő kézművesség.
Már otthon szánjatok időt a csoportmunka előkészítésére! Próbáljátok ki a játékokat, nézzétek át a témákat! Ebben segít a közösen is átnézett „Csoportvezetésről: Hogyan vezess!” rész.
Egy héttel az alkalom előtt megismertetjük a csoportvezetőkkel a program tartalmi vázát, és segítjük, hogy saját élményt szerezzenek és ebből dolgozzanak a saját csoportjukkal. Ebben a saját élményben bízva engedjük őket vezetni.
Csoportvezetők felkészítésének fontos eleme, hogy átéljék a gyakorlatokat már az alkalom előtt, hogy tudják, mire számíthatnak, mi a gyakorlat célja.
Cél, hogy a lelkinapon ne a kiosztott lapok alapján vezessék a csoportok tevékenységét. De ez nem jelenti azt, hogy mindent meg kellene tanuljanak. Legyen saját tapasztalatuk, mi hogyan és miért működik, milyen hatást ér el egy-egy gyakorlat.
Bízzunk meg a csoportvezetőkben és engedjük, hogy olyan gyakorlatokat csináljanak, ami hozzájuk közel áll, mert azzal tudnak hatást elérni. Ha valami nagyon furcsa, idegen, akkor azt nyugodtan engedjék el.
Olvassátok át, nézzétek át, és előre válasszátok ki, hogy társaddal melyik gyakorlatokat szeretnétek leginkább végigcsinálni. Van a javaslatok között, amit te vagy a társad tud jobban vezetni, és van, ami nem passzol vagy valamiért nagyon nehéz. Nem kell ezeket erőltetni.
Azért bátorítunk és bíztatunk Benneteket, próbáljátok ki azt is, ami elsőre nem tűnik könnyűnek!
A
javasolt gyakorlatok között van, amelyik inkább kisebbekkel működik jól, van amelyik nagyobbaknak
való.
Mivel nem jut mindegyikre idő, azokat használjátok, amik legjobban segítik a csoportokat.
Adjuk át időben a csoportvezetőknek a szükséges anyagokat. Az online (például Google Drive) megosztás révén már akkor meg tudjuk mutatni a fő vázat, amikor még nem minden részlet készült el.
Kinyomtatott változatnál készüljünk bőven tartalék nyomtatott példányokkal, mert biztos lesz, aki otthon hagyja.
Biztassuk arra a csoportvezetőket, hogy üljenek le kettesben társukkal (vagy akár más csoportvezetőkkel) és beszéljék át az alkalom vezetését. Ez akkor is fontos, ha sikerül közös vezetői előkészítő alkalmat szerveznünk.
A helyszínen is készüljetek a találkozásra: készítsétek elő a termet még a találkozás előtt!
Két fontos kérésünk van még:
Az a tapasztalat, hogy ha a csoportvezető bátran felhozza az Istennel kapcsolatos témákat, akkor a gyerekek reagálnak rá, tudnak evvel a közléssel mit kezdeni és meglepő mélységgel tud megosztani élményeket ebben a témában. Olyan csoportnál is működhet ez, ahol nem is várnánk.
De figyeljünk arra, hogy az egész gyakorlat értelmezhető legyen azok számára is, akik nem érzik magukhoz közel Istent. Például ha levelet kell írni Istennek, akkor ajánljuk fel, hogy lehet írni egy elképzelt barátnak vagy távoli rokonnak.
A kevésbé tapasztalt csoportvezetőkben gyakran van egyféle tartózkodás egy ima vezetésétől, hiszen az számára is idegenebb terep, miközben nagyobb az elutasítástól való félelem is. Ezért hangsúlyozzuk újra és újra, hogy bátran próbálják meg, ha csak óvatosan is.
A csöndre nevelés – ami több mint a csönd elviselése – különösen is fontos: a csöndben tudunk igazán találkozni Istennel és saját bensőnkkel is. Apró lépésenként segíthetjük diákjainkat a zajos hétköznapokból a csendes zenés hallgatásokon át az igazán megélt csöndig. Ne felejtsük el újra és újra előhozni a témát és sok türelemmel kitartani a csöndre nevelésben.
A rendelkezésre álló időről: nagyobbaknak lehet hosszabb időt hagyni a kiscsoportra, hiszen jobban tudnak már beszélgetni. Ha amúgy sem fér el jól egyetlen helyen az egész közösség, akkor lehet két külön záró rész, akár záró szentmise is egymás után: külön a kicsiknek és külön a nagyoknak. Így a helyszín is kényelmesebb, és a nagyobbaknak is több idő jut beszélgetésre.
Ahhoz, hogy szép és hasznos időt tölthessünk együtt a kiscsoportban, fontos, hogy egymásra, a csoportfoglalkozásra, és Istenre tudjunk hangolódni. Ezért:
A csoportok szabályairól és mikéntjéről a mellékletben külön sokat lehet olvasni.
Mindenki a saját keresztnevének kezdőbetűjével rá illő, csakis pozitív belső jelzőt keres. Ezzel, a nevével alliteráló jelzővel mutatkozik be. Például: lelkes Levente, kitartó Klára, serény Soma. Bemutatkozására válaszul az egész csoport megismétli a jelzős nevét. Játszható állatnévvel vagy virágnévvel is. (Pl.: Serény Sándor, Bagoly Béla, Tulipán Tihamér.) Tehetünk egy olyan kört, hogy mindenkinek el kell ismételnie a saját alliteráló nevén kívül minden korábbi társának is az alliteráló nevét. Így egyre hosszabb névsorra kell emlékezni. 15 fő fölött már unalmassá válik. Olyankor úgy jó, hogy csak az előtted lévő öt ember nevét kell megismételni.
„A csoport körben áll. Az első játékos bemondja a saját nevét és tesz közben egy mozdulatot (vagy rövid mozdulatsort), majd a mellette levő megismétli és hozzáteszi a magáét. A következő játékos már a két megelőző nevet és mozdulatot ismétli, és így tovább. Addig tart a játék, amíg mindenki sorra kerül.” Mozdulat lehet: egy összekuporodás, karok égbe tárása, egy körbefordulás stb. Tizenöt fő felett már a lavina olyan hosszú lesz, hogy unalmassá válhat a játék. Ekkora csoportban elég lehet, ha mindenki az előző négy-öt bemutatkozást ismétli meg, nem a teljes sort.
A komolyságot segítő bizalmi légkört az alapozza meg, hogy érzékeljük egymást, közel kerülünk egymáshoz és megismerjük egymást. Ezért kezdjétek a kiscsoportos részt játékokkal. Először név tanulós játékot játsszatok, ha szükséges. Majd egy élénkebb játék után jöhet pár lecsendesítő, koncentrációt segítő játék.
A lelkinapok leírásában csak egész röviden idézzük fel a játékokat. Egyféle emlékeztetők ezek, tehát a csoportvezetőkkel valamikor korábban játsszuk el (ne csak elmagyarázzuk!) ezeket. Így érezhetnek rá a játékok stílusára és például arra, hogy mennyire fontos lassan és időt engedve játszani.
Nem baj, hogy ha a csoport már ismeri a játékot. És az sem, ha vannak páran, akik az elején nem lelkesek. Tartsatok ki, mert ha Ti szerettek játszani, akkor őket is be tudjátok vonni.
Amikor szünetről majd visszatértek, akkor is szükség lehet egy-két lecsendesítő játékra. (De élénkítő játékot akkor már ne játsszatok!)
Ne játsszatok kiesős játékokat, fontos, hogy mindenki végig részt tudjon venni.
A játékra szánt idő nem pazarlás, hanem a közösségi dinamika nélkülözhetetlen és szerves része. Egy két és fél órás blokk elején nyugodtan számoljunk fél óra játékkal. A játék segíti összerázni a csapatot, segíti a csoportvezetővel való kapcsolat kialakulását és a megérkezést.
Játékaink “háromfenekűek”, vagyis legalább három céljuk van egyszerre: szórakoztatnak, segítik a csoportdinamikát (felráznak vagy lecsendesítenek), felvezetik a témát.
Nagyon fontos a játékok megfelelő sorrendje: mozgalmastól indulunk az lecsendesítő felé.
A mozgalmas játékokban lévő fizikai kontaktus segíti az egymással való kapcsolatot és a csoporttá formálódást. A fizikai közeledés, az egymásba kapaszkodás, az egymás megtartása fontos előkészítője a közös munkának. A fizikai tér bejárása, belakása is a mozgós játék része.
Az elcsendesedő, koncentrációt igénylő játékoknak a következménye az elcsendesedés, és nem előfeltétele. Ne várjuk el, hogy már az elején teljes legyen a csönd, inkább koncentráljunk a játékra. Ahogy ráéreznek az ízére, úgy fognak egyre jobban koncentrálni és elcsendesedni is.
Komolyabb játékoknál mini reflexiós pillanatok segíthetik, hogy a tapasztalat jobban megérkezzen a csoporthoz. Ilyenkor a játék végén röviden megkérdezhettek pár szereplőt, hogy mit élt át, mit érzékelt a többiekből, mi volt nehéz stb.
Körbe állunk mindannyian. Előre nyújtjuk a kezünket és csukott szemmel (!) indításra bemegyünk középre. Mindenki csukott szemmel keressen egy-egy kezet egy-egy kezével és fogja meg. (A játékvezető segíthet ebben.) Ha megvan, kinyithatja a szemét. Ha minden kéz egy másik kezet fog, akkor kezdődik a feladat: ki kell gumbancolódni – amennyire csak lehet – anélkül, hogy elengednénk egymás kezét.
Mindenki válassza ki magában, hogy a csoportból ki lesz az ő pajzsa, aki vigyáz rá. Ne mondja ki! Majd mindenki válasszon magának a csoportból valakit, aki számára a véget jelentő bomba. Őt se nevezze meg. A csoportvezető jelére elindul a játék: mindenkinek úgy kell helyezkednie, hogy saját maga és a bombája között legyen a pajzsja. De társait természetesen nem mozgathatja, így maga kell jól helyezkedjen. Nagy rohangálás kezdődik. Amikor kezd beállni egy dinamikus egyensúly, akkor a játékvezető megállítja a rohangálást és senki nem mozdulhat. Aki ebben a pillanatban látja a saját bombáját (mert nem áll a bombája és saját maga között a pajzs), ő kiesett. Megjegyzés: három-négy körnél többet nem szoktunk belőle játszani, akkor se, ha csak kevesen estek ki addig.
„A játékosok keresztül-kasul járkálnak a helyiségben. Kezdéskor 90 évesek. Amikor a játékvezető jelt ad, akkor megállnak, és olyan helyzeteket teremtenek egymás között, amit úgy gondolnak, 90 évesen tennének, beszélnének. A játékvezető jelére tovább mennek a fiatalabb kor felé, pl.: 60 felé. Az újabb jelre megállnak, és elkezdik a beszélgetést vagy kialakítanak olyan helyzeteket, amelyekről úgy gondolják, hogy a 60 évesek úgy teszik. Majd továbbmennek, 40, 25, 15, 10, egészen 4-5 éves korukig. Kövesse a játékot egy megbeszélés a tapasztalatokról, érzésekről, amelyek a különböző életszakaszokhoz kötődnek. Az idősebbekhez való helyes viszony kialakításához segíthet ez a játék, de az idő múlásáról és a bennünk zajló változásokról is lehet beszélgetni utána.” Meg lehet próbálni utána némán csak gesztusokkal is.
Vidám játék, aminek fontos eleme, hogy minél több interakció legyen a csoport tagjai között. Ez is az ismerkedés, a csoporttá válás fontos eleme. Közben pedig segíti a résztvevőket abban, hogy jobban meglássák, hogy másoknak más élethelyzetben más igényeik lehetnek, mint nekik. Ez fejlődéslélektanilag fontos lépés, amit így is segítünk.
A csoport körben ül, egy valaki középen áll. (Tehát eggyel kevesebb szék van a körben, mint ahányan vannak a gyerekek.) A középen álló azt mondja: „Nagy szél fúj azokra, akik….(akiknek két testvérük van, akik szeretik az állatokat, akik voltak már külföldön, akiken fekete zokni van, akik szemüvegesek stb… a variációk száma végtelen).” A mondat a középen állóra is igaz kell legyen. Minden egyes alkalommal azok, akikre igaz az állítás, felpattannak a helyükről és igyekeznek egy másik székre ülni. A szomszédos székre ülni nem lehet. A középen álló is természetesen igyekszik leülni, így valaki mindig a kör közepén marad, és ő mondja a következő nagy szelet. Lehet esetleg olyan ember, akire nem kerül sor. Ezért lehet néha forgószél, amikor mindenkinek fel kell kelnie a helyéről. Gyakran megesik, hogy a középen álló kifogy az ötletekből, akkor a csoportvezető segítsen ilyesmivel, hogy „Milyen évszakot szeretsz? Mi a kedvenc játékod?” vagy akár a fülébe súghat segítően egy kérdést. Akkor jó a játék, ha jó pörgős.
A csoport tagjai körben ülnek, egy apró tárgyat dobálnak egymásnak. Akinek odadobták, kedélyes kacajra fakad, addig hahotázik, míg a tárgy nála van. Gyors körültekintés után kiszemel valakit, annak dobja oda tovább, s azonnal elkomolyodik. A kiszemelt viszont örömteli nevetésbe kezd. Aki elfelejt nevetni, vagy soron kívül elneveti magát, zálogot ad, vagy kiáll a játékból.
A csoport körben ül. Az egyikük bekötött szemmel a kör közepére ül. A többiek némán összekeverik magukat. A középen ülő végül rámutat a körben ülők közül valakire, mire az kimondja a bekötött szemű nevét elváltoztatott (!) hangon. Ha a középső felismerte a hangjáról, helyet és szerepet cserélnek egymással, ha nem, akkor zálogot ad vagy újra próbálkozik.
A játékosok a helyiségben szétoszolva állnak. Start jelzés után mindig ketten-ketten beszélgetésbe kezdenek adott témáról. (Például: karácsonyi élmények, szünidei tervek, legjobb ételek, legérdekesebb családi sztorik.) Aki igent vagy nemet mond, az elveszíti társalgó partnerét, és egy újat kell keresnie, aki éppen szabad lett. Rövid idő múlva egy olyan kérdezési technikát lehet elsajátítani, hogy hogyan lehet mihamarabb a „tiltott” igent vagy nemet kicsalni. Erre lehet is őket buzdítani. A játékvezetőnek időben kell a játék végét jelezni, ha úgy érzi, hogy mindenki beszélgetett mindenkivel.
Némaság borul a csoportra. A feladatuk, hogy így némán, beálljanak a születési sorrendben. Megszólalni nem szabad, mutogatni lehet. A közös munkát még jobban erősíti, ha a csoport létszámánál kettővel több újságpapírt is leteszünk a földre és azt mondjuk, hogy csak azokra szabad lépni (azokat viszont szabad mindig arrébb rakni). Ha kész a sor, akkor ellenőrizzük le a sikert azzal, hogy mindenki sorban kimondja születési dátumát. Másik változatában szabad beszélni, de akkor a látás korlátozott.
A csoport körben áll, egymás kezét megfogva. Egy valaki a kör közepére áll be. Neki kell majd elkapnia az üzenetet. A csoport egy tagja elindítja a levelet, így szólva: „Küldöm levelemet XY-nak.” És egy kézszorítással elindítja egyik irányba a levelet. Az, akinek a kezét megszorították tovább adja a levelet a kézszorítással. Ha a középen álló ember meglátja, hogy merre jár a levél, és kezével rámutat az éppen küldőre, akkor helyet cserélnek. Ha a levél megérkezik a címzetthez, akkor ő „Megkaptam” jelzéssel fogadja. Majd ő indítja a következő levelet.
„A játékosok körben állnak, egy valakit kiküldünk a szobából. Aztán a csoport tagjai választanak maguk közül egy vezetőt. Ő a titkos karmester. Visszahívják a kitalálót, akinek be kell állnia a kör közepére. A karmester különféle mozdulatokat tesz, s a csoport tagjai híven utánozzák. A kör közepén álló játékosnak ki kell találnia, hogy ki a mozdulat irányítója, ki a titkos karmester. A karmesternek célszerű lassú, egymásba átmenő, semmi esetre sem hirtelen mozdulatokat tennie. A játékosoknak pedig mindig a körben szembe állóra figyeljenek – ha ugyanis mindenki a titkos karmesterre néz, könnyű őt lebuktatni. Jó együttműködés esetén viszont úgy tűnik, hogy a csoport egy emberként, egyszerre mozog. Ha a kitalálónak sikerült kitalálni, hogy ki a karmester, akkor a karmesterből lesz az új kitaláló. Meg kell egyezni, hogy a kitaláló hányat találgathat. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a csoport tagjainak önkéntelen mozdulatait a többiek nem utánozhatják.“
„(kellék: papír, írószer, olló) A játékvezető előkészíti a játékosok neveit tartalmazó kártyákat, valamint az ajándékkártyákat. Az ajándékkártyákra olyan dolgokat írtak fel, amelyek tárgyakat, képességeket, tulajdonságokat stb. jelölnek. Az ajándékkártyákból 5 játékos esetén 5x5, ha nyolcan vannak, akkor 8x8-at kell készíteni. Minden kártyát elhelyezünk középen, külön a névkártyákat és külön az ajándékkártyákat. Felfordítunk egy névkártyát és odaadjuk annak, akinek a neve szerepel rajta. Ezután minden játékos keres egy ajándékkártyát, olyat, amelyről meg van győződve, hogy erre az ajándékra szüksége van a kihúzott társának. Aztán mindenki elmondja, mit választott számára és miért. Azt követően a névkártyát az kapja meg a tulajdonostól, akinek az indoklását legjobban el tudta fogadni.“
„(kellék: papír, ceruza) A csoport tagjai párokat alkotnak. Minden pár kap egy papírt és egy ceruzát. Ketten fogják a ceruzát, és úgy rajzolnak. Ne beszéljenek, csak a rajzon keresztül kommunikáljanak egymással. Az együttes rajzolást megbeszélés követi, amely magában foglalja a mű keletkezésének történetét is.” Egy változata ennek a játéknak, ha előre meghatározzuk a rajz témáját (Ház, fa, kutya c. játék)
„(kellék: kréta) A játékosok párokat alkotnak. A talajon krétával utat rajzolunk néhány akadály jelölésével. A pároknak úgy kell az úton végigmenniük, hogy egyikőjük vak, a másiknak pedig csak tetszőleges és előre megbeszélt három hang áll a rendelkezésére, hogy társát segítse (nem foghatja a kezét, csak a három hangjelzéssel segítheti.)”
A játék után kezdjetek el közvetlenebbül a nap témájával dolgozni: kezdjétek visszatekintéssel a közös indításra, arra, ahogy reggel megérkeztetek a nap témájához. A beszélgetésben leginkább arról legyen szó, hogy hogyan érintett benneteket a közös felvezető, milyen gondolatokat vagy kérdéseket indított el bennetek.
Gyakorlattal is segíthetitek a beszélgetés beindítását. Például álljatok sorba aszerint, hogy ki milyen messziről jár az iskolába. (Ha felálltak, akkor néhányukat kérdezd meg, hogy mennyi az annyi.) Ezután álljatok sorba aszerint, hogy kinek milyen hosszú volt élete leghosszabb utazása/kirándulása. További hasonló kérdésekkel folytathatjátok még a gyakorlatot.
Az, hogy a korábban hallottakat saját szavaikkal is kifejezik, megerősíti és elmélyíti az élményt.
Ebből a beszélgetésből már látják, érzik a csoportvezetők, mekkora a nyitottság a csoportban, milyen témák is mozgatják a résztvevőket. Akkor lehet egy csoportot kísérni és segíteni, ha ismerjük őket.
A beszélgetés indításakor ne eldöntendő kérdést használjunk, amire elég igennel vagy nemmel válaszolni. A „Milyen volt?” kérdés helyett – amire legtöbben csak annyit válaszolnak, hogy „Jó.” vagy „Unalmas.” – meséltessük őket: „Melyik történet volt a legérdekesebb? Mi fogott meg benne?” Segítsük, hogy általánosságok helyett saját életükről és tapasztalataikról beszéljenek. („Neked mit jelent az, …?”)
Nem az a cél, hogy hiánytalanul összeszedjük, ami elhangzott a reggeli történetekben, hanem hogy meglássuk, mi mozog a csoport tagjaiban. Ezért minden válasz érdekes és jó válasz.
Minden lelkinapos programváltozatban van egy központi szimbólum, ami átjárja és meghatározza az egész részt. Minden változatban van egy gyakorlat is az adott korosztály számára, hogy ne csak beszéljünk a témáról. Ebben a kézműves részben alkotunk valamit a szimbólummal kapcsolatban, ami közös emlék is lehet. A tevékenységhez szorosan kapcsolódik a csönd megtapasztalása és a csönd ajándékának tanítása, de fontos a beszélgetés is, hogy a reflexiónak és elmélyülésnek is helye legyen. Az imát – legyen az bármilyen rövid is – sose hagyjuk ki.
Van, hogy érdemes kiosztani minden szervezőnek, kiscsoport-vezetőnek az összes korosztály számára készített programváltozatot, mert egy-egy játékot, ötletet, kérdést át tudnak venni más korosztály anyagából. Ha nagyon különböznek a korosztályos programok – mint ebben a leírásban –, akkor mindenkinek elég csak a saját részét kiosztani.
Ahogy járjuk az utunkat Istennel együtt, úgy sorra belepakolhatunk a tarisznyánkba megannyi számunkra kedves személyt és hasznos dolgot, amelyek segítségünkre lehetnek a nehézségekben.
Felvezető gondolatok: „Mindannyian járjuk az utunkat. Néha könnyebb, máskor nehezebb. Isten meghívott, hogy együtt járjuk az utat. Ő elkísér, segít, veled van.
Mi az, amit magaddal viszel erre az útra?
„Ha arra gondolsz, hogy most elindulsz egy izgalmas útra, mit tudnál magaddal vinni, ami Téged segíthet? Képzelj el egy csodaszatyrot, amibe belefér mindened, amid van, ami segít nap mint nap az úton. Készíts leltárt, mit vinnél magaddal az útra! Rajzold le, amire gondoltál.”
Osszatok ki mindenkinek egy darab A/4-es papírt (és megfelelő írószert). A közepére rögtön rajzoljunk egy ökölnyi kört, amit hagyjunk üresen. Ebben segíthet a csoportvezető. A körtől jobbra és balra lehet rajzolni.
Adjatok a rajzhoz témákat, ötleteket. Először csak röviden soroljuk fel:
Aztán időről időre hívjátok fel a figyelmet egy-egy témakörre, hogy ne maradjanak ki fontos területek és ne lankadjon senkinek a rajzolási kedve.
(Istennek is helye van a tarisznyánkban:)
Felvezethetitek a témát kérdés formájában is, hátha maguktól kitalálják, hogy Isten még kell a lapra. (Miközben az is lehet, hogy van aki már felrajzolta.)
Fontos, hogy nincs jó vagy rossz isten-ábrázolás. Minden jó, ha komolyan veszi.
„Most, hogy mindenki nagyjából készen van, csapjuk a hónunk alá ezt a sok-sok segítséget ami biztonságot és erőt ad, és induljunk útnak. Ehhez készítsünk egy kis tarisznyát. ”
Mindenki készítsen egy kis tarisznyát papírból. Ehhez fontos, hogy Ti, csoportvezetők előre elkészítsétek néhányat, hogy biztos kézzel tudjatok magyarázni és segíteni.
Tegyétek rá spárgából a füleket is.
A kész tariszánykat mindenki díszítse ki úgy, ahogy akarja. Bármit lehet rá rajzolni, ami neki tetszik. Írja rá a nevét is.
Figyeljünk arra, hogy a kézműveskedés mindig több időt követel meg, mint amennyit előre terveztetek, és ez különösen igaz a kisebbekre. A kipakolás, megbeszélés, és elpakolás is sok időt vesz igénybe, figyeljünk, hogy semmi nem maradjon el.
Rajzolás után nyugodtan játszatok egy jó mozgalmasat a korábban felkínált bemelegítő játékok közül. Aztán jöhet egy nyugalmasabb játék, és csak aztán folytassátok a programot.
Körbe ülve mindenki mutassa meg a rajzát és valamit emeljen ki, amit szívesen elmond. Segíthettek kérdésekkel. Nem kell mindent bemutatni (arra nem biztos, hogy lenne idő és türelem). Arra figyeljetek, hogy senki ne mondjon negatív értékeléseket semelyik rajzra. Minden rajzot formailag és tartalmilag is dicsérjetek meg.
Kérdéseknél figyeljünk arra, hogy főként kisebbeknél (5–8. évf.) jellemző lehet, hogy megpróbálnak megfelelni annak, amit szerintük a vezető elvár. „Mi a helyes válasz?” – kérdezik maguktól tudattalanul is. Ezért, ha példát hozunk, hogy mit várunk, akkor igyekezzünk nagyon sokféle „helyes választ” megadni, hogy minél inkább szabad legyen a sajátját megjeleníteni.
Gyűjtsétek össze a tarisznyákat. Tegyetek rendet, és üljetek le körbe. Mindenki mellé tegyetek egy kis papírcetlit és egy írószert, de még ne nyúljanak hozzá.
A gyertya meggyújtásával elkezdjük a komolyabb részt. Egy ének különösen jól
segíthet az elcsendesedésben. Begyakorolhatjuk vagy megtanulhatjuk például azt az éneket,
ami az
imádság alatt lesz majd, esetleg a szentmise valamelyik énekét.
Például: Indulj és menj
(Kék
könyv: 39B). Ez még nem formális ima.
Felolvassuk a történetet arról, hogy Jézus hogyan járta az utat a tanítványokkal együtt: Lk 24, 13-35 (emmauszi tanítványok).
Még a készület idején olvassátok el többször ezt a történetet. Azt is megtehetitek, hogy kiszínezve, olvasmányosabbá téve megírjátok a mai változatát a történetnek. Ha jól sikerül, akkor akár ezt a változatot is felolvashatjátok.
Írjatok imákat: „Most vedd elő a cetlidet és írd fel oda azt, amiért imádkoznál, amit az úton veled járó Istennek mondanál, tőle kérnél.” Ha megírták, akkor hajtsák ketté, hogy csak Isten tudja elolvasni.
Az imádsághoz bevezetésül mondjuk, hogy imádság következik, és hogy annak mi lesz a menete, mennyi ideig fog tartani. Ez segíti őket, hogy mennyire kell összeszedjék magukat.
Kezdődjön az imádság:
Rakjatok rendet magatok után, majd feltarisznyázva menjetek a mise helyszínére.
Figyeljetek, hogy inkább ti érjetek oda utoljára, hogy a nagyok tudjanak már várni titeket.
Útkereszteződésben jelzőtáblák mutatják az irányokat, értékeket, lehetőségeket amik figyelembevételével dönthetünk, választhatunk, mehetünk céljaink felé.
Terítsetek ki egy csomagolópapírt a kör közepére a földre.
Erre rajzoljátok fel az utat, a „koordináta rendszert”, hogy honnan mentek hová. Az egyik sarokba írjátok fel, hogy „Itt vagyok most”. Az átlós sarokba rajzoljatok egy nagy Napot és írjátok bele azt, hogy merre tartunk: Isten, boldogság, teljes élet. A két sarok közé rajzolhattok is egy kanyargós utat. Miközben írjátok, el is mesélhetitek, hogy mit írtok.
Fontos, hogy a célok közé ne csak Istent és az üdvösséget írjuk. Sokaknak az igazi boldogság és a teljes élet jobban megfogható mint a Jóisten. Továbbá fontos, hogy azok is tudjanak kapcsolódni a témához akiknek valami miatt Isten most nem fontos (akár nem is hisznek benne).
Mindenki ötleteljen, hogy mik bukkannak elénk az úton. Mi az, ami elcsábít és letérít az útról, és mi az ami segít, előremozdít és irányt ad. Milyen táblák mutatják az Isten által kijelölt utat? Milyen táblák térítenek el Isten útjától? Mi segít a választásban? Ezeket rajzoljuk fel (akár csak egy-egy jelképpel, szimbólummal) a csomagolópapírra.
Sokkal jobban megmarad bármilyen élmény vagy üzenet, ha többféle módon fejezzük ki, reflektálunk rá. Ezért fontos, hogy a verbális megszólalások mellé – amikor csak lehet – tegyünk mást is, legalább egy rajzot, ábrát, szimbólumot. De lehet akár egy mozdulatot, hanghatást, akár illatot is hozzá társítani ilyen feladatoknál.
Az ilyen feladatoknál bízzunk nyugodtan a csoport fantáziájában. Nem általunk kitalált értékeket kell felsorolniuk, az is lehet, többnyire felületes külsőségek kerülnek a rajzra. Ez sem baj, a cél csupán annyi, hogy onnan ahol a csoport tart, onnan egy picivel mélyebbre menjünk. Mindig csak egy picivel.
Ha beszédes a csoport, akkor csináljatok két szabad kört, ahol kötött sorrend nélkül szólalhat meg mindenki. Először hozzatok fel dolgokat, amik letérítenek az útról – aki kimondja, rajzolja is fel rögtön a lapra. Majd gyűjtsétek össze azokat, amik segítenek az úton maradni.
Ha vannak olyan résztvevők, akik nehezebben szólalnak meg a csoportban, akkor először kérjétek meg a csoportot, hogy mindenki hajtsa le a fejét, és úgy töprengjenek a kérdésen. Ha valaki talált egy választ (útmutatót vagy letérítőt), akkor emelje fel a fejét. Így mindenkinek lesz gondolata, hogy mit akar mondani, és tud a többiekre figyelni a körben.
Írjatok fel egy-egy belső értéket (vagy épp értéktelenséget) mindegyik helyhez, ábrához, dologhoz a kis rajz mellé. Például a barátok ábrához, azt hogy közösség, bizalom vagy összetartozás.
Minden megjelenő gondolatnál lehet egy kicsit meséltetni a diákokat, hogy milyen saját tapasztalataik, élményeik vannak az adott érték vagy szimbólum kapcsán.
Ha negatívnak tűnő dolog kerül elő értékként, akkor keressük meg, hogy mi mozgatja azt, aki a fogalmat behozta a beszélgetésbe. Például a kocsma lehet pozitív elem valakinek az út mellett, mert számára a szabad beszélgetést, a megélt közösséget jelenti. Bányásszuk ki a pozitívat és azt írjuk fel! Nincs jó vagy rossz válasz, ameddig őszintén és komolyan tudtok beszélgetni.
Emeljétek ki a fontosakat! „Mindenki jelöljön meg egy-egy rajzolt csillaggal maximum három számára fontos feliratot a csomagolópapíron.” A végén a megszavazott legfontosabbakat emeljük ki más színnel, vagy karikázzuk be.
Ha jól együtt tud működni a csoport, akkor közösen beszéljétek át, hogy melyik öt-hat érték-irány, ami számotokra a legfontosabb. Ha nehezen szólalnak meg, akkor egyszerű szavazással is ki lehet választani az igazán fontosakat.
Alkossatok párokat. Párosával az elérhető eszközökkel készítsetek egy-egy karton nyilat a számotokra fontos (vagy nagyon veszélyes) irányokkal. Mit írnátok rá? Az elkészített lapokat erősítsétek rá a csoport közös útjelző táblájára, hogy a tábla majd segítsen mindenkinek eligazodni az úton.
Ha az idő nagyon kevés lenne, akkor tarthattok egy még rövidebb, egyszavas imádságot. Itt is üljetek le körbe és mondjátok el előre a csoportnak, hogy mi fog történni. És itt is legyen elég ének-idő elcsendesedni.
Kioszthattok előre kis papírokat is, hogy arra írják fel a szavaikat. Vagy akár biztathatjátok őket egész mondatos kis hálaadó imák megírására.
Rakjatok rendet magatok után és érjetek vissza időben a közös helyre.
A közösen elkészített útjelző táblát hozzátok magatokkal.
A táblákat sokféleképpen lehet rögzíteni. Oda lehet kötni a templomi padok széléhez vagy nagyobb virágládákba tűzzük négyesével. Van ahol van elég zászlótartó vagy tarthatja is pár ember a bevonulásig.
Törekedjünk arra, hogy minden csoport maga rögzítse a tábláját a kijelölt helyre, és akkor kevés idő megy el a rögzítéssel és több marad körbejárásra.
Amikor visszanézünk eddigi életünkre láthatjuk, hogy sosem voltunk egészen egyedül, még ha akkor nem is éreztük ezt. Isten is velünk volt, velünk van, és velünk lesz mindig.
Rajzoljon egy utat mindenki egy-egy papírra (A/4), ami a papír szélességében az aljától a tetejéig tart: „Ez a Te utad, amin jársz, ahonnan indultál és ahol most tartasz. ”
Hagyjatok időt a rajzolásra, lesz, aki hamarabb befejezi és lesz, akinek tovább tart, de ne beszélgessenek közben. Mindenkit valószínűleg nem lehet megvárni, egy idő után tovább tudtok lépni.
„Négy vagy öt fontos eseményt – amikor jelentős dolgok történtek veled – rajzolj fel erre az útra, életed útjára. Örülünk, ha majd be is mutatod a többieknek, de nem kell mindent megmagyarázni, megosztani. Elsősorban magadnak készíted.”
Várjatok kis időt, hogy elkészüljenek.
Személyek: „Most az útra rajzolj fel olyan embereket – barátokat, ellenségeket, szülőket, tanárt –, akik valahogy fontosak voltak számodra. Nem fontos, hogy a rajz hasonlítson, csak az a fontos, hogy Te tudd, kire gondolsz.”
Várjunk amíg csöndben (!) dolgoznak.
Kapcsolatban: „Most tedd le a tollat, látod a lapot, válaszd ki egyiküket, aki most különösen fontos Neked. Csukd be a szemed és képzeld ide magad elé. Csukott szemmel meséld el neki, amit kaptál tőle, amit adtál neki, ami miatt ide került a lapra. A képzeletedben köszönd meg neki, hogy ott volt melletted abban a helyzetben.”
Várjatok egy kicsit.
Majd vezessétek tovább a gyakorlatot: „kinyithatod a szemedet, és ha a képzelt beszélgetés után még kiegészítenéd a rajzodat, tedd meg.”
Ebből tarthattok egy második kört egy másik emberrel is.
Isten: „Most jön a legnehezebb feladat. A kis jelenetekhez, amik itt történtek a lapon, mindegyikhez rajzold be Istent, hogy egy-egy jelenetben hol van. Egészen messze a rajzon lévőkhöz, vagy egész közel, jelölheted csillaggal vagy emberként, vagy bárhogy, ahogy ki tudod fejezni. Akár azt, hogy akkor hol érezted, akár ahogy most érzed, hogy ott volt mögötted vagy egész közel. Egy-egy jelenetnél becsukhatod a szemedet és kicsit átgondolhatod, hogy hol érzed őt.”
Erre a részre szánjatok akár 10 percet is, hogy mind a négy eseménybe beleképzelhessék magukat. Közben szólhat halk, instrumentális zene.
Ebbe a gondolkodásba nagyon bele is mélyedhetnek, és akkor kevés is ez az idő, de ha úgy látjuk, hogy hamar végeztek, akkor zárjuk le. Ebben legyünk rugalmasak.
Az ilyen vezetett gyakorlatot soha nem zárjuk le hirtelen, hanem csak finoman hívjuk fel a figyelmet, hogy lassan lezárul ez a rész. Így adunk időt, hogy lekerekítse a gondolatait.
A csoportbeszélgetés lényege, hogy a résztvevők kifejezhessék azt, ami a lelkükben történt az előbbi elmélyülés alatt. A kimondott szó bennük is tisztítja az érzéseket, és egymásnak is segítenek küzdelmük vagy örömük példájával. Ezért figyeljetek, hogy mindenkinek legyen lehetősége megszólalni és segítsétek a csöndesebbeket is.
Egy-egy jól sikerült beszélgetés meghatározó tud lenni a lelkinapon. Ha sikerül a témában elmélyülni, akkor arra ne sajnáljuk az időt.
Van, amikor jobban segít, ha egy-egy rövid kérdésre mindenki válaszol egymás után, akár körbe adva a szót. Később el lehet menni szabadabb beszélgetés irányába, ha a témánál maradunk és ha tudunk arra figyelni, hogy mindenki hozzászólhasson.
1. kör: mindenki mutasson be egy vagy két jelenetet. Mutassa be, hogy miért volt fontos és mondja el, hogy hol volt benne számára Isten.
Ha valaki mesélt, utána rákérdezhetünk egy-egy dologra a képén. Különösen, ha nagyon szűkszavúan beszélt. De nem kell válaszoljon, ha nem akar és ne mindent kérdezzünk meg, csak egy-egy dolgot, hogy mindenkire jusson idő.
2. kör: Az első kör után szabadabb beszélgetés következhet az alapján, amit megéreztetek a megosztó körből ilyen és hasonló kérdések mentén:
Nem kell minden segítő kérdésen végigmenni. Ha valamelyik kapcsán komoly és tartalmas beszélgetés alakul ki, akkor abba mélyedjetek el, amíg csak lehet.
Rendezzétek el a terepet a kézműveskedés rumlija után. Legyen egy kör, középen gyertya, és körülötte az elkészült lábnyomok.
Rakjatok rendet magatok után és érjetek vissza időben a közös helyre.
Ne felejtsétek a lábnyomokat elhozni a templomba, ahol ezzel dekoráljuk ki a szentélybe vezető utat.
Nem most indultunk el az úton. Már vannak mérföldköveink, emlékeink, biztos pontjaink. Istent is megtalálhatjuk ezek mentén.
Előkészítés.
Ez egyéni gyakorlat, mindenki úgy üljön le hogy békésen tudjon rajzolni. Lehet alátétet használni vagy szétülni a terem különféle pontjaira.
Osszatok ki egy-egy A/4-es lapot mindenkinek és megfelelő írószert.
Már a programok tervezésénél gondoljuk át, hogy mikor a legjobb kiosztani az eszközöket. Egy csendes egyéni gyakorlatot nagyon megtör a kiosztás zaja: „Ez a toll nem fog! Kaphatok másikat?!”... Viszont egy papírlapot szorongatva lehet csendben befelé figyelni?
„Rajzolj fel a lapra – függőlegesen tartva a papírt – egy utat. A felső egyharmadba rajzolj egy emberkét: saját magadat. Ez a te utad: látszik honnan jöttél, hogy hol vagy most, és egy pici látszik abból is, hogy mi vár még rád.”
Ebben a gyakorlatban főként a múltra koncentrálunk, az eddig megtett útra, de fontos, hogy maradjon hely a lapon és a gyakorlatban is arra, hogy előre is nézzünk, hogy meglássuk, van tovább.
Ráhangolódás.
Segítsetek ráhangolódni a visszatekintésre: „Helyezkedj el egy kényelmes, de összeszedett pozícióba. Általában segít, ha egyenes háttal ülsz és két talppal a földön. Csukd be a szemed. ”
Testérzékelés.
Isten meghívása a helyzetbe.
Nem klasszikus imádság ez, ezért nem is keresztvetéssel kezdtük. Mégis jó minden komolyabb elmélkedést és gondolkodást azzal kezdeni, hogy meghívjuk Istent.
Visszatekintés.
Nézz rá a múltadra és kezdd el azt vizsgálni, hogy mik voltak az emlékezetes, fontos pillanatok az életedben (akár mert szép volt, akár mert nehéz volt). Nem csak a külső események, hanem ami számodra volt fontos – egy találkozás, egy barátság, egy élmény vagy bármi más, melyek a hitedet, személyiségedet alakították.
Egy élmény vagy emlék akkor is nagyon fontos lehet, ha éppen nem pozitív, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív. Reflexiós gyakorlatokban mindig azt keressük, ami megmozgat lelkileg, ami fontos, ami előtérben van a lelkünkben. Ezért egy reflexiós zárókörben sem azt kérdezzük, hogy mi volt a legjobb, hanem azt, hogy mi volt a legfontosabb. Szinte kivétel nélkül pozitívat fognak mondani, de szinte mindig akad valaki, aki a nehézségeken, a fájdalmas emlékeken keresztül jut közelebb önmagához és Istenhez.
"Gyűjts össze magadban négy ilyen konkrét eseményt!" Várj pár percet. (Mérheted is.)
A csöndben nagyon másképp telik az idő. Sokszor azt érezzük, már negyed óra eltelt, pedig alig három perc. Nem ciki elővenni egy órát és azon figyelni, hogyan telik az idő. Várjuk ki türelemmel a szükséges időt!
Lehet, hogy valakinek sok a négy. Neki jót tesz, ha nem olyan egysíkúan látja a saját életét, ha fel tudja fedezni, hogy nem egyetlen központi esemény van az életében, hanem újra és újra vannak történések és döntések, amik meghatározzák, hogy ki ő most. Másoknak kevés a négy. Nekik az segít, ha a töredezettségből, az ezerdarabos kirakósból egy átláthatóbb, kezelhetőbb életutat tudnak felvázolni. A feladatban hangsúlyozzuk a konkrét számot. De – természetesen – nem fogjuk leszidni, ha a végső rajzára esetleg több vagy kevesebb kerül fel.
Mérföldkövek.
„Most csöndben rajzold le a lapra ezeket a mérföldköveket. Mindegyiknél kicsit töprengj el: Mi történt pontosan? Miért volt ez fontos számodra?”
Ha megkérdezik, hogy lehet-e írni is, akkor válaszoljátok, hogy inkább rajzoljanak. Nem baj, ha csúnya, vagy csak sablonos, szimbolikus a rajz.
Hagyjatok erre a gyakorlatra bőven időt, akár 10-15 percet. Segíthet, ha menet közben szóltok, hogy már eltelt az idő fele, hogy jól beoszthassák az idejüket.
Ha vannak, akik nagyon hamar végeztek, akkor hirdessétek ki: „Ha már megvagy ezzel, gondold át, hogy kik voltak melletted, kik támogattak, segítettek ezeken a pontokon. Rajzold be őket is a képre valahogy!”
Az egyéni élménytől indulunk. Aztán észrevesszük, hogy másokkal kapcsolatban voltunk, amikor ezeket megéltük. Majd ezután lépünk tovább Istenre.
Ügyesen keressük a rugalmas határokat: várjunk-e meg mindenkit (ami miatt páran nagyon fognak már unatkozni, akár bomlasztani is), vagy lépjünk tovább akkor is, ha néhányan nem végeztek (azaz kimaradnak fontos lépésekből).
Ezt a dilemmát oldjuk részben azzal, hogy a többiek odarajzolása a képre lényegében fakultatív. A gyorsan elkészülőknek van újabb feladata, míg a lassan idejutók nem maradnak ki a legfontosabb részből: Isten felrajzolásából.
Isten helye.
„Most jön a legnehezebb feladat: minden mérföldkőhöz rajzold be Istent. Hogyan volt jelen akkor? Vagy hogyan érezted, hogy jelen van akkor? Egészen távol? A hátad mögött? Melletted barátként? Alattad, tartva téged? … Rajzold oda. Bárhogy. Akár csak egy kis szimbólummal.”
Erre is hagyjatok időt. Addig ne lépjetek tovább, amíg nagyjából mindenki el nem készül. (Nem kell megvárni a nagyon lemaradó egy-két embert.)
Reflexió.
„Ahogy elkészültél, tedd le a tollat. Ha esetleg nem vagy elégedett a képpel, akkor majd otthon folytathatod. Szóval tedd le a tollat. Hátra is dőlhetsz. És kicsit nézegesd az utadat egyben. Milyen érzés? Elégedett vagy? Mire vágynál, mi kerüljön még rá? Mit kérnél Istentől?”
Erre is hagyhattok a nagyobbaknál akár 4-5 percet is. De mivel szokásunk, hogy el-elkalandozunk, ezért félidőnél bátran szólaljatok meg és ismételjétek el a feladatot: „Csak szemléled a képedet. Figyelj az érzéseidre, ott belül. Mire vágynál? Mit kérsz Istentől?”
Ez az elkalandozás a legtermészetesebb emberi tulajdonságunk. Ezért minden hosszabb vezetett csend, feladat, imádság közben (akár két-három percenként) jó segíteni a visszatérésben, a koncentrációban: „Ha elkalandoztak a gondolataid messzire, nem baj. Csak térj vissza: … ”
Lezárás.
„Kis elmélkedésünket fejezzük be közösen: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek. Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.”
Lezárás lehet egy Taize-i ének is.
Tarthattok szünetet. Vagy jobb a közös szünet: egy mozgós, hangosabb játék. De mindenképp legalább nyújtózkodjatok egyet, mászkáljatok picit, mielőtt leülnétek beszélgetni.
Egy-egy jól sikerült beszélgetés meghatározó tud lenni a lelkinapon. Ha sikerül a témában elmélyülni, akkor arra ne sajnáljuk az időt.
Komoly és koncentrációt igénylő feladatok után kell a mozgás, a felszabadultság, az örömködés. Viszont fontos, hogy megfelelő helyet találjunk neki. Ha a négy mérföldkő megtalálása után illesztettünk volna be szünetet, az csak tönkretette volna a kezdődő elmélyedést. Most viszont már szerepel a rajzon minden, ami fontos. Ezért a segítségével könnyű lesz visszatérni a mélységhez a felszabadult játék után is.
A rövid pihenő után tartsatok egy megosztó kört, ahol mindenki elmeséli, hogy mit rajzolt, és – leginkább – milyen érzéseket és témákat hozott fel ez a gyakorlat.
Nem teoretikus, fantázia- és elméletalapú beszélgetéseket szeretnénk, hanem valós, saját magunkról szóló, élményalapú megosztást. Ezért kezdtük egy személyes gyakorlattal. A gyakorlatból kiindulva kezdjük a beszélgetést: arról, ami történt, amit lerajzoltak. És aztán tudunk tovább lépni már kevésbé konkrét, de igazán fontos témák felé.
Ha valaki nehezen mesél, akkor a megosztást segítve rákérdezhetsz a rajzon szereplő nem említett dolgokra is. De fogadjuk el, ha valamire nem szeretne válaszolni. A lényeg, hogy kimondja azt, ami benne van, de csak olyan mélységben és részletességgel, ahogy ő azt most ki tudja mondani.
Jobb, ha nem körben megyünk a beszélgetéssel, de mindenképp mindenkinek legyen lehetősége megszólalni.
Ha nem kell körbemenni, ki-ki akkor tud megszólalni, amikor már megérett benne a bátorság. Szabadabb az ilyen beszélgetés. Viszont lassabb is, hiszen várakozunk egymásra. És olykor nehezebb is, mert van, hogy senki nem akar megszólalni. És figyelni is kell, nehogy a végén kimaradjon valaki. Egyszerűbb és kevésbé személyes megosztásoknál – főként kisebbeknél – az egyszerű kör hatékonyabb. Illetve kisebbeknél a kezdő megosztás sokkal normatívabb, így jobban figyelni kell, hogy ki is kezdi, milyen mélységű megosztással.
Beszélgetéssel folytassátok olyan témákról, amelyekről már a megosztó körből látszott, hogy fontosak. Nem kell körbemenni, és nem kell minden témát kivesézni. De figyeljetek arra, hogy előbb-utóbb mindenkinek legyen lehetősége megszólalni.
Témák, segítő kérdések:
Nagyon sok téma és lehetőség van. A program vezetőiként mi nem lehetünk ott minden csoportban, és nem látjuk a megosztásokat. Ezért nem is tudjuk mik a legfontosabb témáik. Bízzunk bennük és bízzunk a csoportvezetőkben. Bízzunk abban, hogy olyan mélyre és olyan istenes beszélgetésbe mennek, amilyenbe csak tudnak. Ez olykor nem olyan mély, máskor meg hetekre, hónapokra meghatározó beszélgetés születik. Ez már nem rajtunk múlik.
Cipősdobozból készítsetek egy közös mérföldkövet, ami a beszélgetést összegzi, ami a többieknek segít ebben a témában. Egészen szabadok lehettek. Pl: oldalanként más szempont: társaim voltak, emlékezz, rajtam megpihenhetsz… Bármit lehet.
Figyeljünk arra, hogy a kézműveskedés mindig több időt követel meg, mint amennyit előre gondoltok. Az előkészület, összebeszélés, és elpakolás is sok időt vesz igénybe. Jusson idő erre is, és az ima se maradjon el.
Legalább 15 percet hagyjatok rá, nehogy elmaradjon.
Rendezzétek el a terepet, tegyetek rendet. Legyen egy kör, középen a mérföldkő és egy gyertya.
Bevezetésül mondjátok el, hogy imádság következik, és hogy mi lesz a menete, mennyi ideig fog tartani.
Közösségi imádságoknál komoly feszültséget okoz sokakban az, hogy bizonytalanok, hogy most mit szabad és mit nem, mikor „kell” megszólalni és mit szabad mondani, stb. Ezért fontos ez a tájékoztatás. Az ima alatt is jó újra és újra elmondani, hogy mi következik.
Az időkeret megadása is nagyban segíti a csoportot és az elmélyülést. Jobban össze tudják magukat szedni, ha tudják, hogy mennyi időre fontos összeszedni minden figyelmüket.
Legyünk türelmesek a lecsendesedésben, hiszen zajos tevékenységből jönnek. Nagyon nem jó imát kezdeni durva fegyelmezés után. Még egy lecsendesedő játékot is bevihetünk, ha az segít.
Vezessétek az imát:
A csoportvezetésben az imádság vezetése szokott a legnehezebb lenni. Ezért ezt a részt mindig különös gonddal és részletességgel dolgozzuk ki nekik. Továbbá fontos, hogy a csoportvezetőknek legyen előtte saját élményük az ilyen típusú imáról.
Ha a csoportvezető felnőtt, segíteni kell őt előre abban, hogy mégis milyen hálaadást mondjon. Az ő első imája lesz az irányadó a többiek számára is. Egyszerű és rövid legyen, amilyet a diákoktól is várunk. Tartalmában figyeljen, hogy őszinte legyen, de a diákok mélységének és elkötelezettségének megfelelő. Például saját házasságában megélt hullámvölgyek nem tartoznak a diákságra.
„Fogjuk meg egymás kezét. A mérföldköveknél sosem voltunk egyedül, és most is itt vagyunk egymásnak. Ahogy most egymás kezét fogjuk, úgy ebbe a körbe ideképzelhetjük mindazokat, akik bármilyen módon ott voltak a mérföldköveinknél. Hálából és velük együtt mondjuk: Mi Atyánk...”
Rakjatok rendet magatok után és érjetek vissza időben a közös helyre.
A közösen elkészített mérföldköveket hozzátok magatokkal.
A mérföldkövek jelezhetik az út szélét a közös helyszín felé. Letehetjük őket egyesével a templom felé vezető úton, vagy már a templomba a padok közé.
A szentmise az egész közösség ünnepe, ezért igyekezzünk minél több résztvevőt egész konkrét feladatokra bevonni, természetesen a miséző pappal egyeztetve.
A miséző atyával beszéljük át az énekeket, az olvasmányokat, az esetleges áldoztatókat, a liturgia rendjét.
A szentmise ünneplését vezető atyát időben kérjük fel. Meséljünk neki a lelkinap céljáról és tematikájáról. Ezek alapján javasolhatunk neki olvasmányokat és megkérhetjük, hogy legyen egy-két konkrét speciális esemény a liturgiában. Legyünk proaktívak és ajánljuk fel segítségünket, adjuk át ötleteinket. De természetesen a szentmise valamennyi részét tekintve a végső szót a miséző pap mondja ki.
Vendég pap esetén meséljük el neki helyi szokásainkat: áldoztatás szokott rendjét, speciális ülésrendet, ha van, szentmisevégi különimádságokat, más hagyományokat. Ezeket jogában áll nem követni, de hasznos, ha tud róluk.
Nagyon jó, ha az atya már a közös kezdésen is ott tud lenni, akár bele tud kapcsolódni, így jobban tudja érzékelni, hogy mi történik a közösségben, ezzel jobban tudja őket segíteni a szentmisében is az Úr felé.
A kiscsoportos rész ideje alatt meg lehet hívni egy kávéra, beszélgetésre. Bár ehhez kell külön ember és van, hogy a helyi viszonyok miatt ez inkább nehézségnek tűnik, de a tapasztalat az, hogy a legtöbb pap kivirágzik, ha meséltetjük. Egy-egy ilyen közösen eltöltött szabadabb idő egészen megváltoztathatja a helyi pap és az intézmény, tanár viszonyát. Legyünk bátrak és türelmesek. Megéri.
A kórus és zenekar tagjai a kiscsoportok legvégéről (összepakolás, rendezkedés) már eljöhetnek, hogy hangolhassanak és felkészülhessenek a szolgálatra.
Az énekek kiválasztásnál figyeljünk arra, hogy tényleg segítsék az imádságot, vagyis megfelelően illeszkedjenek a liturgiába. Legyünk igényesek a zenében is, miközben stílusában feleljen meg a diákok igényeinek.
Diákokból álló gitáros ének- és zenekar sokat segíthet a közös ünneplésben. Az olykor bizonytalan, akár sete-suta csapat is segítheti az éneklést, csak arra figyeljünk, hogy biztos – leginkább felnőtt – vezetője legyen, aki kellő határozottsággal és figyelemmel tudja indítani az énekeket és vezetni az egész közösséget. Nagy és fontos feladat ez.
Nagyon hasznos készület lehet, ha énekórán már pár héttel korábban egy-egy éneket megtanul egy-egy évfolyam, hogy biztosan jól zenghessen. A lelkinap során a kiscsoportos foglalkozások keretében is lehet énekeket gyakorolni.
A kiscsoportos részbe is beépíthetünk egy-egy énektanulást (ahogy a Miatyánkról szóló lelkinapban írtunk), de ehhez a csoportvezetőknek nagy biztonsággal kell tudniuk az éneket.
Néhány témába illeszkedő ének:
A ministránsok időben érkezzenek. Ha szükséges, legyen nekik külön felkészítő alkalmuk.
A ministrálás igazi célja hogy széppé tegyék a szentmisét, mint angyalok az oltár mellett. (Inkább kevesebb ministráns legyen, de azok időben érkezzenek meg. Egyetlen amit el lehet rontani: ha pánikba esnek és rohangálnak.)
Ha van jó ministráns csapat, akkor éljünk a sok lehetőséggel, szimbólummal. A füst, gyertya, kereszt nem ódivatú. Jót tesz, ha nem csak a hallásra és beszédre alapozzuk az átélést, hanem más érzékeket is bevonunk: az illatok és a szépség is emeli a szívet.
Az olvasóknak legyen lehetőségük előre átnézni a szöveget.
Fontos, hogy a szentírási szövegeket mindenki jól hallja és értse, ezért végzősök vagy felnőttek olvassák azokat. Az is példa, hogy ők is kiállnak az oltárhoz szolgálni.
Minden csoport érkezzen időben és hozza el magával az alkotását. Cél: az elkészült dolgok közös szimbólummá álljanak össze.
Mindig lesznek csoportok, akik úgy belemerülnek a beszélgetésbe (vagy csak egyszerűen elügyetlenkedik), hogy nem érkeznek meg időben a záráshoz. Most már – a lelkinap végén – ne idegeskedjünk emiatt. A szentmise akár negyed órás csúszással is kezdődhet, és akkor sem történik nagy baj. Ezen már nem múlik.
Lesznek, akik segítenek majd nektek elhelyezni az elkészült szimbólumokat:
Fontos eleme a lelkinapnak, hogy a sok kis szimbólum, amit a csoportok alkottak, egy közös jellé áll össze, ami vezet minket.
A szimbólumok kihelyezése, elrendezése mindig jóval több időt vesz el, mint amennyire számítunk. Legyenek ehhez külön kijelölt segítők. Ez jó lehetőség arra, hogy a lelkiségben esetleg kevésbé fogékony kollégákat is bevonjunk a lelkinapba. Nagyon hálásak tudnak lenni egy ilyen, rájuk szabott feladatért.
Amikor nagyon sok diák egyszerre megérkezik egy templomba, ott zaj lesz és beszélgetés. Türelemmel fogadjuk el ezt, hiszen Krisztushoz sem csöndben rohantak azok a kicsinyek (Lásd.: Mk 10,14). Esetleg közös énekpróbával tölthetjük a várakozás idejét.
A megérkezésnek legyen súlya. A korosztályok sorra odahozzák a tárgyaikat a templom elé. A közepes korosztály érkezik előbb, leteszik az alkotásaikat az út mellé és bemennek a templomba. Ha a templomban, az oltárhoz vezető úton helyezik el, alkotásaik mise közben is jelen vannak, lehet rájuk hivatkozni.
A mise a templom kapujában kezdődik. Köszöntés után a pap megáldja a mérföldköveket, táblákat, tarisznyákat és lábnyomokat. Majd szenteltvizet hintve bevonul a ministránsokkal a szentélybe. A szentmise a könyörgéssel folytatódik és rögtön utána következik az olvasmány, vagyis nem éneklünk Uram Irgalmazt (kivétel, ha a miséző pap az előzetes megbeszélésen másképp kéri.)
Egy lehetséges áldásformula:
Könyörögjünk!
Mindenható örök Isten, te értékeket és irányokat mutatsz nekünk, áldd meg ezeket az útjelző táblákat, hogy követni tudjuk a jó irányokat és így közelebb kerüljünk hozzád! Ámen.
Mindenható örök Isten, te a legnehezebb időkben is mellettünk és velünk vagy, áldd meg ezeket a lábnyomokat, hogy a rajta lévő személyek példájára mi is tudjunk egymás hordozásában és támogatásában részt venni, és így jussunk közelebb hozzád és egymáshoz! Ámen.
Mindenható örök Isten, te a világtörténelem számos pontján megmutattad magadat és saját életünk fontos pontjainál is ott voltál, áldd meg ezeket a mérföldköveket, hogy erőt és hitet meríthessünk belőlük amikor visszatérünk hozzájuk és így tudjuk tovább járni az utat veled az örök élet felé! Ámen.
Mindenható örök Isten, te nem hagyod, hogy üres kézzel, üres szívvel járjuk életünk útját, áldd meg ezeket a tarisznyákat és mindent, amit belegyűjtöttünk, hogy velünk lévő valamennyi alkotásunk a te dicsőségedet hirdessék, és minket feléd segítsenek, Krisztus a te fiad által. Ámen.
Az igaznak ösvénye egyenes | Iz 26, 7-9
7Az igaznak ösvénye egyenes, Uram,
az igaznak útját te egyengeted.
8Ítéleteid ösvényén is terád vártunk, Uram,
nevedre és emlékezetedre vágyódott a lelkünk.
9Lelkem utánad vágyódik éjszaka,
és bensőmben a lelkem téged keres.
Mert ha ítéleteid megvalósulnak a földön,
igazságot tanulnak a földkerekség lakói.
Felmerült még olvasmánynak: Iz 42,5 vagy Iz 49,8–16.
Sokszor nehéz menni vagy evezni az úton, mert nagy az ellenszél, sok a gond, a kihívás. Jó, hogy ilyenkor nem egyedül küzdünk a bárkában, hanem barátainkkal, a többi apostollal. És még jobb, hogy Krisztus maga keres meg a legnagyobb küszködések idején is. Beszáll és akkor elül a vihar: folytathatjuk az evezést, most már biztonságos viszonyok között.
Jézus a vízen jár. | Mk 6, 45–52
45[Abban az időben Jézus] megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak
bárkába, és menjenek előre a túlpartra, Betszaidába, amíg ő elbocsátja a tömeget.
46Miután elküldte őket, felment a hegyre imádkozni.
47Amikor
beesteledett, a bárka a tenger közepén volt, ő meg egymaga a szárazon.
48Látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka
negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren járva, majd el akart mellettük
haladni.
49Azok pedig látva őt, amint a tengeren jár, kísértetnek nézték
és
fölkiáltottak, 50mert mindnyájan látták őt, és zavarba estek. De ő mindjárt
megszólította őket, és azt mondta nekik:
„Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!”
51Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt. Ők erre még jobban
álmélkodtak magukban.
52Nem okultak ugyanis a kenyerekből, s a szívük még
érzéketlen volt.
Az emmauszi tanítványok története is felmerült, hiszen nagyon fontos kép az, hogy Jézus mellénk szegődik és ha elsőre nem is vesszük észre, de lángol tőle a szívünk. Viszont nagyon sok minden másról is szól, így nehéz ezt az üzenetet egyértelműen átadni ezzel a szentírási résszel.
Nagyon szép, ha egyedi, saját, az alkalomhoz illő könyörgéseket készítünk. Egy-egy könyörgés megírására felkérhetünk diákokat és kollégákat is, de ez a feladat általában komoly kihívást jelent a híveknek, akkor is, ha mi írunk javaslatokat. Ezért fontos, hogy időben szóljunk, hogy adjunk kulcsszavakat, hogy közösen nézzük át az elkészült imákat, hogy megnyugtassuk őket. Minden ima jó ima.
PAP: Mindenható Istenünk, viharban és csendességben velünk vagy az úton, most eléd hozzuk kéréseinket: jöjj, és szállj be a mi bárkánkba!
LEKTOR: Hálát adunk Istenünk, hogy eddigi életünkben is annyi mindent adtál, és hogy
minden fontos ponton mellettünk álltál. Add, hogy ezekbe a mérföldkövekbe, a te
jelenlétedbe tudjunk kapaszkodni a nehézségek idején is. Hallgass meg urunk!
Hálát adunk Istenünk, hogy kaptunk tőled társakat és példákat, akik lábnyomában
járva haladhatunk az úton tefeléd. Áldd meg őket, hogy napról napra, lépésről
lépésre közelebb jussanak hozzád. Hallgass meg urunk!
Hálát adunk Istenünk, hogy adsz értékeket, törvényeket, irányokat nekünk. Add, hogy
útjelző tábláidra mindig tudjunk figyelni, és legyen erőnk és bátorságunk a jó
irányt követni, feléd. Hallgass meg Urunk!
Hálát adunk Istenünk, hogy annyi minden van már a tarisznyánkban, ami segít minket
az úton. Add, hogy mi is segítség lehessünk társaink számára, és egymásba
kapaszkodva járjuk az utat. Hallgass meg Urunk!
Hálát adunk Istenünk, hogy egy ekkora közösségben járhatjuk az utat. Kérünk, hogy
áldd meg és segítsd meg különösen azokat a társainkat, akik nehézségekkel,
testi-lelki betegségekkel küzdenek. Hallgass meg Urunk!
PAP: ... Krisztus a te fiad által.
Felajánlási körmenetként távolról hozzuk fel az adományokat.
A legtöbb lelkinapon itt van az a rész, amikor az adományokkal együtt kihozhatjuk a kiscsoportokban készült kézműves tárgyakat.
Fontos, hogy még a mise előtt elpróbáljuk a közreműködőkkel. Ugyan egész egyszerű a feladat, mégis a legtöbben nagyon izgulnak. Egy rövid próba – még ha emiatt késik is pár percet a szentmise – sokat segít abban, hogy mindenki számára nyugodt és ünnepi tudjon lenni a szentmise.
Ha hosszabb időbe kerül mindenkinek az egymás köszöntése a béke jelével, akkor énekelhetünk külön éneket is (például Legyen a béke teveled (Kék könyv: 327)), így az Isten báránya ének kezdésére már mindenki tud arra figyelni amiről az ének szól.
Az áldozás utáni könyörgés után van helye a hirdetéseknek, köszönetmondásnak, lezárásnak.
A szentmise záró áldása lehet különlegesebb.
Például: Misekönyv; az Ünnepi áldások (515–531.
oldal) közül a 12. (Évközi időben III.) jól illik ide.
Szép zárás lehet, ha ünnepi nagykivonulással ér véget a szentmise és ti csoportvezetők is csatlakoztok a kivonuláshoz. Ilyenkor legelöl megy a keresztvivő, utána a két gyertyás, majd csatlakozzatok be csoportvezetők, utánatok jön a többi ministráns, a koncelebráló atyák, és a főcelebráns pap.
Ilyen módon a csoportvezetőket is könnyű összehozni a zárókörre.
A közösen készített tárgyakat jó, ha magunkkal tudjuk vinni az iskolába, ahol egy ideig velünk maradnak, látható helyen, emlékeztetve a lelkinap élményeire.
A közös kiértékelésnek csak másodlagos célja, hogy mi – a lelkinap vezetői – kapjunk visszajelzést arról, hogy hogyan sikerültek a kiscsoportok, vagyis hogy mennyire érintette meg a résztvevőket a program. A legfontosabb célja, hogy az egész nap izguló és munkálkodó csoportvezetők (diákok és tanárok egyaránt) kimondhassák azt, amit ők maguk éltek meg, és így megerősödjenek a megosztás segítségével.
Mindig lesz pár csoport, ami nem sikerül igazán jól. A csoportvezetők leginkább magukat szokták okolni. Pedig alkalmanként még a legprofibb vezetőknek is nehéz megoldani, ha például a résztvevőkben nincs meg a kellő nyitottság. Csoportvezetőink pedig még tanulják, gyakorolják ezt. Ezért nagyon fontos a támogatásuk: megerősíteni őket abban, hogy nem övék a fő felelősség, és ha megtették, amit tudtak, az éppen elég. Az alap a csoport tagjain múlik. Ráadásul a Jóisten még ilyen nehéz csoporton keresztül is meg tudja érinteni a diákokat. Nem lehet eléggé biztatni ilyenkor a csoportvezetőket.
A szentmise után rögtön (!) gyertek és az előre megbeszélt helyen találkozzunk egy kis megosztásra. Hozzátok a maradék közös felszerelést is, hogy össze tudjuk gyűjteni.
Sok minden próbálja majd megakadályozni ezt a találkozást, mégis nagyon fontos, hogy a csoportvezetőkkel (akár tanárok, akár diákok) tartsunk egy kiértékelést. Nagyon jó, ha tanárok és diákok közösen tudnak kiértékelni.
Lehetőség szerint itt is körbe üljünk le, hogy mindenki lásson mindenkit és tudjunk egymásra figyelni.
A kört vezessük be azzal, hogy köszönetet mondunk nekik a szolgálatukért. Megküzdöttek és beletették magukat.
Kérlek válaszolj a következő kérdésekre röviden amikor rád kerül a sor:
Egyetlen kört tartunk, mert lesz akinek el kell majd mennie, és másodjára már nem jutna hozzá a szó. Tehát mindenki egyszer szólal meg. Ha nagyon csak praktikus dolgokról beszélne és nem az érzéseiről, akkor bátran kérdezzünk rá.
Két összefüggő, de különálló kérdés: Kíváncsiak vagyunk a személy érzéseire is, nem csak az elvégzett munkára. Valamint kíváncsiak vagyunk, hogy ebben a szerepben hogyan talált magára.
Fontos, hogy ki tudja mondani örömeit és bánatait. De ez csak az előbbi személyes kérdés után számít.
Ha valamiért nincs idő arra, hogy mindenki végig mondja visszajelzését, akkor lehet olyat, hogy csak egy-egy szót mond mindenki, a többit pedig leírja még ott a helyszínen. A visszajelzések későbbre halasztása nem javasolt, sem az, hogy digitális kérdőívet küldünk ki a csoportvezetőknek.
Lesz még valami.
Hálánkat a csoportvezetők felé többféleképpen is kifejezhetjük. Ezek közül egyik az, hogy bízunk bennük és rájuk bízzuk a csoportokat. Ám fontos a köszönő szavakon kívül az anyagi világot is figyelembe venni – amibe testesült bele az Ige – például azzal, hogy minden csoportvezetőnek adjunk egy csokit vagy más apróságot hálánk jeleként. Fontosak ezek az apró gesztusok.
Ha valamiért nincs idő arra, hogy mindenki végig mondja visszajelzését, akkor lehet olyat, hogy csak egy-egy szót mond mindenki, a többit pedig leírja még ott a helyszínen. A visszajelzések későbbre halasztása nem javasolt, sem az, hogy digitális kérdőívet küldünk ki a csoportvezetőknek.